1935- ig a PzI- es és PzII- es tankokkal a német konstruktőrök elegendő tapasztalatot szereztek ahoz, hogy megbirkózzanak egy ötszemélyes közepes harckocsi megtervezésével, és dolgozni kezdtek a Panzerkampfagen III- ason. A Pzkpfw III nominális súlya 15 tonna volt, és a hadsereg szakértőinek a számitásai szerinta jövőben az egyik fő harckocsitipussá kellett válnia. Az akkori német elképzelések szerint a páncélos haderőnek két fő harckocsfajtából kellet állnia: az egyik egy ún. csataharckocsi volt, magas torokolati sebességű, kiskaliberű (37 mm, 50 mm) ágyúval és géppuskával felszerelve - rá hárult volna az ellenséges harckocsik elleni harc. Ezt a szerepet szánták a Pzkpfw III- asnak. A másik fő tipus (Panzerkapmfwagen IV) egy rövid csövű 75 mm- es ágyúval felfegyverzett közepes harckocsi, amely főleg repeszgránátokkal támadta volna az ellenséges gyalogságot és tűzzel támogatta volna a csataharckocsikat. Egy páncéloszászlóaljnak a tervek szerint négy harckocsiszázadból kellett állnia, és a négy századból három Pzkpfw III- asokkal lett volna felszereve. A Pzkpfw III prototipusának fejlesztésébe bekapcsolódott a Rheinmetall, a MAN, a Daimler Benz és a Krupp is; a katonai szakértők ragaszkodtak ahoz, hogy a harckocsi 50 mm- es ágyúval legyen felszerelve, de ugyanakkor tudatositották azt is, hogy a Wehrmacht gyalogsága 37 mm- es páncéltörő ágyúkkal van felszerelve. A kompatibilitás miatt a tank prototipusát 37 mm- es ágyúvalszerelték fel, de úgy alakitották ki a lövegtornyot, hogy később képes legyen egy 50 mm- es ágyú befogadására is. Már a tervezés fázisában kiderült, hogy a 15 tonnás súlyhatárt lehetetlen betartani, ezért az eredeti 15 tonnát 24 -re növelték - ennek meghatározásánál figyelembe vették az akkori németországi hidak teherbirását is. A hadsereg szakértői végül is a Daimler Benz prototipusát választották, de átültették bele a Krupp gyár kisérleti járművének néhány jellemzőjét is. A jármű tipusjelzése Pzkpfw III Ausf. A volt, és a harmincas évek végének viszonylatában egy nagyon jól megtervezett és megépitett gép volt- főleg tágas küzdőtere és remek irányithatósága érdemelt figyelmet. Maybach HL 108 TR tipusú, benzinüzemű 230 le- s hajtóművel szerelték fel, a tank futóművének hat pár járókereke volt, spirálrugós felfüggesztéssel. A futómű jó terepjáró tulajdonságokkal rendelkezett és a tank végsebessége 32 km/ó körül mozgott. A prototipus páncélzatának vastagsága 10 és 14,5 mm között változott, a fegyverzete pedig egy 37 mm KwK L/45 - ös páncéltörő ágyúból és három géppuskából állt- két géppuska a toronyban, egy pedig a testben kapott helyet. Az Ausf. A változatból csak tiz darab készült, a Daimler Benz 1937- ben elkezdte az Ausf. B változat gyártását, amely cskanem ugyanolyan volt, mint az Ausf. A, de a futóműve 8 pár járókerékkel rendelkezett, ezek kettesével össze voltak kapcsolva és közös felfüggesztésük volt. 15 legyártott darab után áttértek az Ausf. C- re, amelynél ismét változtattak a járókerekek felfüggesztésén - a párosával összekapcsolt kerekek mindegyikének külön felfüggesztése volt. Az ezután következő Ausf. D- nél megnövelték a páncélzat vastagságát 30 mm- re,és ezzel a tank súlya 19 300 kg- ra nőtt; ez volt az utósó tesztváltozat. Az ezt követő Ausf. E- ből már 440 darab készült. 1938- ban kezdték el a gyártását, 320 le- s Maybach 120 TR motorral és feljavitott sebességváltóval látták el, de megváltoztatták a futóművet is: az Ausf. E- nek hat pár duplázott járókereke volt, és ezek mindegyike külön volt felfüggesztve, keresztirányban elhelyezett torziós rudakkal. A Pzkpfw III Ausf. E után már világos volt, hogy a tank konstrukciója megérett egy erősebb harckocsiágyú felszerelésére, ezért a Krupp gyárban elkezdték tervezni az 50 mm- es páncéltörő ágyú harckocsiba épithető változatát, de mivel a fejlesztés elhúzódott, az 1940- ben megjelenő Ausf. F és Ausf. G változatok még mindig a 37 mm- es ágyúval voltak felfegyverezve. Az Ausf. F- nél a motor hűtőrendszerén javitottak, a G változatnál pedig a parancsnoki kupola paraméterein és optikáján változtattak. Amint elkészült a Krupp gyárban az 50 mm Kwk L/42- es harckocsiágyú, az utolsó három változatot visszamenőlegesen felszerelték ezzel a fegyverrel, de ekkor már fejlesztés alatt állt az 50 mm- es ágyú egy hosszabb csövű (L/60) változata is, és az 1940 végétől gyártott Ausf. H változatot már ezzel szerelték fel. 1941 nyarán, a Szovjetunió megtámadásakor kb. 1500 Panzerkapmfwagen III állt hadrendben a német hadseregben. A támadás első heteiben a páncéloscsoportokba összevont német harckocsik szinte elsöpörték az orosz tankokat. 1941 őszén azonban a Pzkpfw III- asok egyre gyakrabban találkoztak szembe a 76,2 mm- es ágyúval felszerelt, vastag páncélzatú orosz T-34- es és KV-1- es tankokkal. Ezek ellen a harckocsik ellen az 50mm KwK L/42- es és az L/60- as ágyú is hatástalan volt. A németeket hidegzuhanyként érte a felismerés, hogy nem rendelkeznek megfelelő páncéltörő ágyúval a Pzkpfw III számára - nagyobb kaliberű, magas torkolati sebességű páncéltörőnek nem volt elég hely a Pzkpfw III tornyában. Az egyetlen dolog, amit tehettek, az volt, hogy megnövelték a tank elülső páncélzatának vastagságát 30 mm- ről 50 mm- re - ez volt a fő változtatás az Ausf. J- nél és az Ausf. L- nél, amelyeket 1942- ben kezdték el gyártani. A páncélvastagság növelése 700 kg- mal megnövelte a jármű súlyát. Az L változatnál a lövegpajzs páncélzatának vastagsága elérte a 100 mm- t, és enél a verziónál kezdték el felszerelni a németek a köténypáncélozást, amely kielégitő védelmet nyújtott a szovjet páncéltörő puskák ellen. Az Ausf. L után, 1942 nyarán megjelent az Ausf. M, amelynél úgy alakitották ki a motor hűtőrendszerét, hogy a hűtőfolyadékot csöveken keresztül át tudták vezetni egy hasonló rendszerrel ellátott másik harckocsi hűtőrendszerébe. Ezzel a kelti front hideg teleire reagáltak a tervezők - egy bestartolt harckocsi segitségével igy fel tudták melegiteni a többi tank motorját. Ilyen módszerrel egy hideg harckocsimotor felmelegitése 80 fokra -30 fokos külső hőmérsékletnél kb. 12-15 percet vett igénybe. 1943 elején jött ki az utolsó Panzerkapmfwagen III verzió, a Pzkpfw III Ausf. N. Ez volt az egyetlen Pzkpfw III- as, amely nem 50 mm- es, hanem 75 mm- es rövid csövű ágyúval volt felszerelve. A felhasznált ágyú- a 75 mm KwK 37 L/24 - ugyanolyan volt, mint az első Pzkpfw IV- esek lövege. Az Ausf. N- t főleg a Pzkpfw VI Tiger nehéz harckocsikkal felfegyverzett páncélosegységeknél használták, harcbiztositó és támogató fegyverként, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az idő már eljárt a Pzkpfw III- asok felett; a tankok 1943- ban már egyre kevésbé tudtak megfelelni a keleti front követelményeinek. A németek 1943 végén leálltak a gyártásával, de tovább gyártották az alvázát, amelyet számos önjáró löveg és páncélosvadász (Sturmgeschütz III, Sturmhaubitze 42 stb.) készitésénél felhasználtak. Léteztek speciális Pzkpfw III- változatok is, pl. a lángszórós Flammpanzer III, amelynek tartályaiba 1000 liter gyújtófolydék fért, a lángszórója pedig 55 m- ig volt hastásos. Készült belőle egy felderitőharckocsi- változat is, a Panzerbeobachtungswagen III (Sdkfz 143), ezt általában az önjáró lövegekkel felszerelt egységek használták. A Pzkpfw III - ból, minden modifikációt beleszámitva,összesen 5644 darabot gyártottak. A konstrukció időálló és massziv voltát mutatja,hogy az alvázából több mint 15 000 készült, és az alvázára épült páncélozott járművek számos fajtája egészen a háború végéig használatban maradt. A tank a II. világháború összes jelentősebb harcterén jelen volt, Afrikában és Európában egyaránt. Kiforrott konstrukciója, amely széles teret biztositott a későbbi modernizálásnak, megbizható járművé tette. A nyugati szövetségesek megtanulták respektálni a Pzkpfw III- ast, és egészen 1942 őszéig - amikor is megjelent az M4 Sherman - nem tudtak megfelelő paraméterekkel rendelkező tankot csatasorba állitani a Pzkpfw III ellen. A keleti hadszintéren a tank alulmúlta szovjet megfelelőjét, a T-34- est, de az orosz harckocsizók kiképzetlensége kidolgozatlan taktikája lehetővé tette, hogy a Pzkpfw III- asok gyakorlott kezelőszemélyzete némileg kiegyenlitse ezt a hátrányt.