Az érintett hatóságok és személyek még az egymás közötti érintkezésben is sajátos fedõnyelvet használtak. Szinte soha nem írtak le vagy ejtettek ki olyan szavakat, hogy gyilkolás, megsemmisítés, pusztítás. Annál inkább használtak olyan kifejezéseket mint "végsõ megoldás", "kitelepítés", "áttelepítés", "különleges eljárás", "speciális kezelés", "tisztogatás" stb. Azok a funkcionáriusok, akik tisztségük következtében bepillantást nyertek a történtekbe, tartózkodtak attól, hogy információikat megörökítsék. [...] I. Fasizmus és a zsidóság Hitler egyéni szerepe A széles nyilvánosság elõtt csupán egyetlen ember, Adolf Hitler szólhatott a zsidóság pusztulásáról. A vezér és kancellár 1939. január 30-án, a hatalomátvétel hatodik évfordulóján a Birodalmi Gyûlésben elmondott beszédében kijelentette: amennyiben a nemzetközi zsidó nagytõke még egyszer háborút robbant ki, ennek következménye "a zsidó faj megsemmisülése lesz Európában". Hitler a második világháború idõszakában, 1942-1943-ban több rádióbeszédben és egyéb manifesztációban visszautalt próféciájára. [...] Hitler gondolkodásában valóban dominált egy erõteljesen rasszista indíttatású antiszemitizmus. Nem voltak idegenek tõle már az 1920-as évek elején sem a gyûlölet fûtötte gyilkos gondolatok. [...] Társadalom és antiszemitizmus A nemzetiszocialista hatalom zsidóságpolitikája azonban nem vezethetõ vissza kizárólag Hitler személyes nézeteire. Ehhez szükség volt arra is, hogy ezek a nézetek befogadásra, sõt támogatásra találjanak a német társadalom jelentõs rétegeiben. [...] A modern, nem vallási, hanem faji antiszemitizmus kezdetei az 1870-1880-as évekre nyúlnak vissza Németországban is. Ez idõ tájt formálódtak az irányzat fõ követelései: a jogi emancipáció visszavétele, társadalmi elkülönülés, bizonyos foglalkozások tilalma, a keleti zsidók bevándorlásának megszüntetése és más, fajvédelmi jellegû törvények. Az antiszemita-rasszista teoretikusok, publicisták, politikusok szerint ily módon lehet kikényszeríteni a zsidókérdés megoldásának tekintett kivándorlást. Az antiszemitizmus mellett terjedõben volt a szociáldarwinizmus, amely Helmut Krausnick német történész szerint "a nemzetiszocialista kiirtási politika második fõ szellemi elõfeltételének tekinthetõ". [...] A zsidóüldözésben a nemzetiszocialista párton és a hozzá kapcsolódó testületeken, szervezeteken kívül nélkülözhetetlen mozzanat a nem náci katonai, hivatali és gazdasági elit közremûködése. Úgyszintén erõteljesen érvényesült, különösen a "Machtergreifung"-ot (hatalomátvétel) követõ években az alulról jövõ nyomás, különösen az SA tömegei, a Hitler-Jugend és más szervezetek aktivistái részérõl. A hatalomra jutás után 1933. január 30., a Hitler-kormány megalakulása után a faji antiszemitizmus propaganda- és manipulációs eszközbõl a hivatalos állami politika szintjére emelkedett. Átültetése a gyakorlatba szakaszosan ment végbe, miközben céljai és módszerei is változtak az új feltételeknek megfelelõen. [...] Hitler és birodalma alapvetõ és kezdeményezõ szerepén kívül a holokauszthoz hozzájárult a világ többi országának tétlensége, közömbössége. Lengyelország és a Szovjetunió sokmilliós zsidó lakossága szinte egyáltalán nem kapott tájékoztatást a Harmadik Birodalom antiszemita politikájáról. Nagy-Britannia nem volt hajlandó megnyitni Palesztínát, az Egyesült Államok sem növelte a bevándorlás lehetõségét, sõt, hatóságai még a kvóták kihasználását is akadályozták. Holott a német zsidóságpolitikában 1933-1939/1941-ig elõtérben állott a kivándorlás, ill. a kiûzés, ily módon kívánták a Nagynémet Birodalmat "zsidómentessé" tenni. [...] A náci zsidópolitika mind erõszakosabbá válásához hozzájárult az a körülmény, hogy az Anschluss után a Nagynémet Birodalom zsidó polgárainak kb. félmilliós lélekszáma több mint kétszázezer fõvel gyarapodott. A kényszeremigrációhoz persze célországot is szükséges lett volna találni. A leginkább emlegetett terület, már az 1930-as évek végén, Madagaszkár szigete - ez idõben francia gyarmat - volt. [...] A "területi végsõ megoldás" azonban 1940 õszén megrekedt a tervezgetés és alkalmi megbeszélések stádiumában. Nagy-Britannia ugyanis elszántan folytatta a háborút és ez eleve lehetetlenné tette bármiféle, csak tengeri úton lehetséges kitelepítés megvalósítását. A világháborúban 1939 szeptembere után, a második világháború kirobbanásával és fejleményeivel szoros összefüggésben alapvetõen megváltozott Hitler magatartása és ezzel a náci zsidópolitika is. A vezér és kancellár gondolkodásában mindig is ott lappangott a zsidóság kiirtásának vágya. [...] Az euthanasia program megvalósítása során az életképtelennek nyilvánított és a "faji higiéniát" "veszélyeztetõ"-nek bélyegzett személyeket német területen berendezett hat, ún. T-intézetben megölték. A titoktartás ellenére a módszeres gyilkolás híre 1940-ben kiszivárgott és elterjedt. Ez nagy felháborodást és, különösen az egyházak részérõl, nyílt tiltakozást váltott ki. Hitler, aki sokat adott arra, hogy hazai földön megõrizze makulátlan imázsát, 1941 szeptemberében kénytelen volt az eljárást hivatalosan beszüntetni, miután több mint 70 ezer ember áldozatul esett. A hatalmas keleti területeken azonban úgy ítélte, teljesen szabad kezet kap bármiféle terv megvalósítására. 1941-re már teljesen kialakult azon apparátus, amely felkészült a "végsõ megoldás" kivitelezésére. [...] Az európai zsidóság megsemmisítésének alapvetõ instrumentáriumát az SS és a kötelékébe tartozó rendõri szervek és más fegyveres testületek képezték. II. Adolf Eichmann Adolf Eichmann az SS Németországot és a megszállt Európát uraló gigászi apparátusának egyik, a zsidóság kiirtását célzó tervek szempontjából kulcsfontosságú tagja volt. [...] Életpálya Pályakezdése szerény volt, személye 1934-ig még az SS-ben is észrevétlen maradt. Pedig már több mint két éve, 1932 áprilisától a náci párt és az SS tagja volt, igaz, a birodalomhoz képest másodrendûnek számító Ausztriában. [...] 1934 elején már Németországban, a dachaui koncentrációs táborban mûködõ SS kiképzõ iskola hallgatója, s még ez évben megtalálja helyét a biztonsági szolgálatnál. Elsõ beosztása, a szabadkõmûves kartotékok, pecsétek és hasonló relikviák rendezése nem elégítette ki. Ezért örömmel fogadta, hogy áthelyezték az SD belföldi felderítõ II. 112 jelzetû zsidóügyi osztályára. [...] A "zsidószakértõ" Az SD zsidóügyi referatúrájának új munkatársa úgy vélte, hogy a párt és az SS antiszemitizmusában túltengenek az emocionális mozzanatok, s ezekhez õ semmit nem tud hozzátenni. Nagyon gyér viszont a zsidóságra mint vallási közösségre vonatkozó konkrét ismerete. Ezért módszeresen tanulmányozni kezdte az izraelita vallást, a hitközségeket és más szervezeteket, valamint külön stúdiumként foglalkozott a cionizmussal. Valamelyest elsajátította a héber és a jiddis nyelveket is, persze távolról sem olyan szinten, ahogyan ezzel - különösen zsidók elõtt - elõszeretettel dicsekedett. Eichmann megtalálta szerepkörét. Õ lett az SD és az SS elsõ számú zsidószakértõje, õ szolgáltatta azokat a tényeket és adatokat, amelyekre zsidóellenes politikát építeni lehetett. [...] Hatékonyságát, organizációs és tárgyalóképességét bebizonyította a náci zsidópolitika kivándorlást/kiûzést szorgalmazó, 1938/1939-ig tartó elsõ szakaszában. Eichmann az Anschluss után Bécsben kapta - éppen zsidóságismerete alapján - elsõ önálló megbízatását. Az egykori császárvárosban létrehozta a Zsidó Kivándorlás Központi Hivatalát. Különleges módszere az volt, amit késõbb általánosan alkalmazott, éppen a felekezeti élet mûködésének ismerete alapján, hogy igyekezett a náci zsidópolitika szolgálatába állítani a zsidó intézményeket, közösségi szerveket, vagy éppen szorgalmazta ilyenek, pl. a zsidótanácsok létrehozását. Az Endlösung A második világháború kitörése, Lengyelország elfoglalása, majd a Szovjetunió megtámadása és jelentõs területeinek megszállása után változás következett be a nemzetiszocialista birodalom zsidóságpolitikájában, és egyúttal Eichmann helyzetében és feladataiban. [...] [...] "Valamikor 1941-1942 fordulóján ... Heydrich szóbelileg közölte velem, hogy a Führer megparancsolta a zsidó ellenség fizikai megsemmisítését" - írta Eichmann 1959-ben, még elfogatása elõtt Argentínában papírra vetett memoárjában. Reá hárult az a teendõ, hogy mint az RSHA IV-B-4 zsidóügyi referatúrájának vezetõje, összeurópai méretekben megszervezze a vezéri utasítás maradéktalan teljesítését. Hivatala vált a "végsõ megoldás" fõhadiszállásává, õ maga pedig a birodalom teljhatalmú biztosává, ha nem is kapott ilyen titulust. Õ tárgyalta meg 1941 nyarán Rudolf Hössel, Auschwitz parancsnokával a gyilkolási technika részleteit. Majd õ irányította a kontinens német hatalmi övezetében a zsidók összegyûjtését és deportálását. [...] Személyesen csak Magyarországon jelent meg a német megszállás után, elsõsorban azért, hogy a helyszínen biztosítsa a zavartalan együttmûködést a magyar hatóságokkal. [...] A több mint 400 ezer vidéki zsidó deportálása és jelentõs többségük elgázosítása 1944. május 15. és július 9. között valóban a tömeggyilkosság páratlan csúcsteljesítménye volt még a náci világban is. A népirtás egyedisége A holokauszt áldozatainak száma hozzávetõleg 5,5-5,8 millió között becsülhetõ. Eichmann 1961-ben írott, illetve 1959-ben keletkezett emlékiratai egyértelmûen és kétségbevonhatatlanul bizonyítják, hogy a hitleri "végsõ megoldás" valóban megtörtént. A holokauszt tagadóit, az ún. "Auschwitz-hazugság"-ot emlegetõket a leghitelesebb koronatanú cáfolja. Nemkülönben vitathatatlan - Eichmann vallomása alapján is - a holokauszt egyedisége a genocídiumok, népirtások között. Egyrészt még soha nem fordult elõ a történelemben, hogy egy állam a hivatalos politikájává tette volna, és minden technikai eszközt latba vetett volna egy Közép- és Közép-Kelet-Európában vallási, Kelet-Európában vallási és nemzetiségi alapon kirekesztett népcsoport totális, korra és nemre való tekintet nélkül, minden egyedének meggyilkolására. [...]