Ma már többé- kevésbé bizonyosnak látszik, hogy 1939 és 1941 között hatalmas titkos mozgósitás és csapatmozgás zajlott le a Szovjetunió területén, amelynek célja az ország nyugati határára való átcsoportositás és csaknem minden kétséget kizáróan az azt követő Németország elleni támadás volt. Ennek fényében minden olyan érv, amely az 1941- es nagy szovjet vereségeket a Vörös Hadsereg háborúra való készületlenségével és fegyverzetének korszerűtlenségével magyarázza, hitelét veszti. A Vörös Hadsereg felszerelése kiváló volt. 1941- ben " zseniális " sztálini hadvezetés és a VH tisztikara vallott totális kudarcot. Bebizonyosodott, hogy a stratégia egyszerű, de kérlelhetetlen szabályain lehetetlen változtatni. Az 1941- es csatákat szovjet részről a teljes fejetlenség és káosz jellemezte. Sem a katonák, sem a tisztek nem voltak tisztában a védekező harcászat szabályaival, nem is szólva arról, hogy a gyors német előretörés teljesen összezavarta az éppen a határra felvonuló szovjet csapattesteket, az egységeknek gyakran egyáltalán nem volt összeköttetésük a parancsnokaikkal. Elhagyott T34/76- os harckocsi Ukrajnában, 1941 nyara A Vörös Hadsereg nagyobbik része ekkor egyáltalán nem harcolt, hanem leirhatatlan pánikban menekült a német páncélosok elől. A szovjet legfelsőbb hadvezetésnek hetekig fogalma sem volt a német csapás súlyosságáról, és jelentések hiányában az elszenvedett veszteségekről sem. Ahelyett, hogy valahogy védekezni próbáltak volna, stabilizálni a frontot hogy aztán egy rövidebb szakaszon erőfölényt kialakitva támadásba lendüljenek, teljesen felesleges és eredménytelen ellenlökéseket erőltettek a támadó német páncélososzlopok és a német védelmi vonal legjobban megerősitett szakaszai ellen. Még ha sikerült is áttörniük a német vonalakat és némileg visszaszoritani Wehrmachtot, elegendő ember és haditechnika hiányában elhanyagolták a támadó ékek szárnyainak és kiindulási szakaszainak a biztositását, a németek pedig a szárnyakon áttörve a támadó ék hátába kerültek és elvágták azt. Ami a védekezést illeti, a későn kiadott visszavonulási parancsok gyakran a katonaság és hadianyag hatalmas méretű pusztulásával jártak- pl. a vjazmai és a kijevi katlancsatákban a német páncélosok több mint egymillió szovjet katonát morzsoltak fel és töméntelen hadianyagot zsákmányoltak. Nem a szovjet hadvezetésen múlott, hogy a Wehrmacht végül is nem fektette két vállra a Vörös Hadsereget 1941- ben. Az egyszerű szovjet frontkatona volt az, aki a kezdeti hetek pánikját leküzdve megpróbált ellenállni, és olyan fronttisztek vezetése alatt, akik a végtelen ukrán sikságokon és a belorusz erdőkben, bekeritésekből kitörve tanultak meg harcolni, sikerült is neki. Szovjet katonák 1941 - ből Igaz, hogy ebben közrejátszott a szeptember- októberi esős időjárás is, amely sártengerré változtatta az utakat, megállitva ezzel a német előrenyomulást - a német harckocsik (!!!) és csapatszállitó járművek sokszor napokra elakadtak a sárban. Zsukov tábornoknak ( 1941- ben még nem volt marsall.... ) végül is ( a Brjanszknál bekeritett szovjet katonák hősies ellenállásának köszönhetően ) sikerült Moszkva előtt szilárd arcvonalat kialakitania, és 1941 december 6- án támadást inditott az egész Moszkva előtti frontaszakaszon. A halhin- gol- i régi jól bevált blitzkrieg- taktikát akarta alkalmazni, ez azonban megfelelő mennyiségű harckocsi hiányában és a rossz terepkörülmények ( állandó hóviharok, járhatatlan utak ) miatt csak részben dikerült. Az orosz előrenyomulás ütemét nem a páncélosok, hanem a gyalogság tempója határozta meg, amely megfelelő szállitóeszközök hiányában ( teherautók szinte egyáltalán nem voltak; a fegyver- és a sebesültszállitásra egyaránt szánokat használtak ) és a katasztrofális állapotban levő utak miatt csigalassú volt. A német csapatokat a VH- nek nem sikerült Moszkva alatt bekeriteni, de óriási emberveszteség árán több mint 300 km- t szoritották vissza őket és ezzel elháritották egy közvetlenül a főváros ellen irányuló támadás veszélyét. Német Panzer III G harckocsit próbál kivontatni a kátyúból egy Panzer II, 1941 október, Mozsajszk körzete A moszkvai csata sikerét sokan a szovjet zseniális tábornokok brilliáns vezetésének tulajdonitják, szerintem azonban az egészben nem volt semmi zseniális, sem brilliáns. A sarokba szoritott hadvezetésnek nem volt más választása- november végére megérkeztek Moszkvába a távol- keleti csapatok; ezeket felhasználva vagy megpróbálkozik a német egységek szétverésével Moszkva alatt, vagy ( nagy valószinűséggel ) elvesziti a háborút. A hadművelet sikere leginkább a szovjet közkatonának köszönhető, aki a negyven fokos hideg és a térden felül érő hó ellenére újra és újra megrohamozta a német állásokat. Nem igaz az sem, hogy a rohamozó csapatok mögött záróosztagok álltak; ekkor még nem volt rájuk szükség ( nem úgy, mint 1942 nyarán.... ). A moszkvai támadás elkeseredett rohamaiba öt hónapnyi visszavonulás keserűségét és dühét adták bele az orosz katonák. Sztálin még 1942 februárjában is széles arcvonalon erőltette az egyre inkább megszilárduló német védelem ellen az offenzivát, Zsukov határozott kérésére azonban hamarosan leállitotta a már szinte semmilyen eredményt nem hozó tömegrohamokat. A tavaszi olvadás és az ezzel járó sáros időszak szusszanásnyi szünetet engedélyezett a Wehrmachtnak és a Vörös Hadseregnek is. Mindkettőnek szüksége volt rá... 1942 A VH főparancsnoksága igyekezett leszűrni a megfelelő tapasztalatokat az előző év és harcaiból és alkalmazkodni az új körülményekhez. Az Urál mögé evakuált üzemekben éppen hogy csak beindult a termelés, a légierő repülőgépparkjának nagy része kiesett, krónikus hiány mutatkozott harckocsikból, teherautókból és egyáltalán mindenféle hadfelszerelésből- a géppisztolytól kezdve a katonai lábbeliig. A Vörös Hadseregnek szinte semmije sem maradt, és a szovjet hadvezéreknek nemcsak Európa meghóditásáról kellett ( ideiglenesen ) lemondaniuk, hanem a mélyen Oroszországban álló németek elleni offenzivákról is. A moszkvai alatti decemberi- januári győzelem után a február- márciusi túlságosan széles arcvonalon erőltetett támadás még lejjeb apasztotta az amúgy is elég szegényes szovjet tartalékokat, minden jelentősebb eredmény nélkül. A főparancsnokság azonban- habár sem taktikailag, sem a bevethető hadifelszerelés mennyiségét tekintve nem volt felkészülve rá- 1942 májusára újabb támadást tervezett, ezúttal Ukrajnában. A támadás célja Harkov visszafoglalása volt, és a távolabbi stratégia célok között szerepelt a németek Kelet- Ukrajnából való teljes kiszoritása is. Tyimosenko marsall, aki az offenzivát irányitotta az első napokban- hetekben sikert könyvelhetett el - a szovjet csapatok visszaszoritották a németeket, de a németek a támadó szovjet hadseregek szárnyain hamarosan ellentámadást inditottak, és bekeritéssel fenyegették Tyimosenko csapatait, aki hiába kért erősitést a német offenziva feltartóztatására ( a német csapásirányokban nem volt elég bevethető tartalék ). Mire a visszavonulást elrendelő parancsot kiadták, már késő volt, a szovjetek harkovi csoportosulása körül bezárult a német harapófogó. Ezzel egyidőben a német hadsereg támadást inditott a Krimben is. Az itt védekező szovjet csapatokat Lev Zaharovics Mehlisz irányitotta, akit Sztálin nevezett ki parancsnoknak. Mehlisz katonai hozzá nem értése és a saját embereivel szembeni beteges bizalmatlansága még szovjet méretekben is szokatlanul nagy katasztrófát eredményezett- Mehlisz féktelen győzni akarásában a peremvonalba vitette a nehéztüzérséget, ( a frontvonal mögött elhelyezett ütegállásokat túl defenzivnek itélte !!! ) és elképesztően megnövelte a csapatsűrűséget a lövészárkokban, aminek az lett a következménye, hogy a német támadás tüzérségi előkeszitésekor az egész itteni szovjet hadsereg a tüzérséggel együtt véres kásává vált, majd a tüzérségi előkészitést követő támadás során a Fekete- tengerbe szorulva elveszett. Mehliszt ezután visszarendelték Moszkvába, és megfosztották tábornoki rangjától. 1942- ben újra megismétlődtek az 1941- es nyári- őszi események. A szovjet katonák nagy részén pánikhangulat lett úrrá, és rendezetlenül menekülni kezdtek a német harckocsik elől. Néhány egység ugyan keményen ellenállt, de nem volt esélyük a németek ellen, mert a harkovi katlanban elszenvedett veszteségek után szovjet hadvezetés képtelen volt annyi katonát és hadianyagot összpontositani a Déli Fronton, amennyi a németek megállitásához elég lett volna. Az ideszállitott zászlóaljakat gyakran a vonatról leszállitva, menetből vetették harcba. A VH főparancsnoksága és Sztálin kénytelen volt radikális intézkedésekhez folyamodni- a front mögött géppuskás záróosztagokat állitottak fel, amelyek könyörtelenül lekaszáltak mindenkit, aki parancs nélkül vonult vissza. Ez kissé lelassitotta a német előrenyomulás ütemét, de a Wehrmacht végül is kiért a Volgához, és elérte Sztálingrádot. A Sztálingrádért folytatott harcok a világháború legkegyetlenebb és legvéresebb fejezetei közé tartoznak. Mindkét fél elátkozta ezt a szörnyű várost, ahol úgy hullottak az emberek, akár a legyek. A védekező szovjetek megpróbálták a német támadásokat tüzérségi tűz alatt tartott halálzónákba terelni, azonban a speciálisan ostromra kiképzett német rohamutász- egységek a 6. hadsereg csapataival együtt egyre beljebb nyomultak a városba, és Csujkov tábornoknak, aki a várost védő 62. hadsereg parancsnoka volt, 1942 novemberére muszáj volt feladni csaknem az egészet. Csak néhány gyártelep maradt a szovjetek kezén. A német rohamok azonban rendre összeomlottak a szovjet védelmen- a városban harcoló orosz katonák a harcokban megedződve a németek egyenrangú ellefeleivé váltak, és annak ellenére hogy az " Urán " fedőnevű offenzivát előkészitő szovjet hadvezetés megtagadta Csujkovtól az erősitéseket, megvédték azt a 200 méter széles sávot, ami novemberben még a kezükön volt. 1942 november 19- én megindult az Urán fedőnevű bekeritő hadművlet első fázisa- Sztálingrádtól északra a többszörös fölényben levő szovjet csapatok áttörték a román és német védelmet, és szinte akadálytalanul haladtak előre a 6. hadsereg hátában. A harapófogó déli szárnyát egy ideig feltartóztatták az energikus német elletámadások, de végül is győzőtt az orosz túlerő, és összezárult a gyűrű a 6. német hadsereg körül. Súlyos utcai harcok Sztálingrádban 1943 Az Urán hadművelet kétségkivül nagy stratégiai siker volt szovjet részről - a 6. hadsereg északi szárnyán álló, gyengén felszerelt román csapatok ellen csoportositani remek stratégiai fogásnak bizonyult. A hadművelet sikerének eredményeképpen a németek kénytelenek voltak feladni a Kaukázusban elfoglalt területeiket is. Az messze előretörő szovjet csapatok elfoglalták Harkovot is, de ekkor már megmutatkozott a szovjet hadvezetés kevés támadási tapasztalata, nehézségek támadtak az ékek utánpótlásában ( főleg az üzemanyaggal voltak problémák ), és közben kibontakozott a német ellentámadás. Annak ellenére hogy a szovjetek ezen a frontszakaszon hétszeres ( !!! ) erőfölényben voltak, a németek von Manstein német tábornok brilliáns vezetésének köszönhetően mégis visszaszoritották őket, és a "Das Reich" SS- hadosztály páncélgránátosai visszafoglalták Harkovot is. Mindent összevetve azonban a németek súlyos vereséget szenvedtek az 1942/43- as dél- oroszországi hadjáratban - 1943 elejére ismét azokban az állásokban voltak, ahonnan 1942 nyarán elindultak. Az 1943 nyarán inditott utólsó német kisérletet a VH összeroppantására már eredmányesen háritotta el a szovjet hadsereg -Kurszknál a VH már minden tekintetben fölényben volt az alkalmazott haditechnikát illetőleg, de ez nem csökkentette az elszenvedett veszteségeket. Sőt, a németek négyszer annyi szovjet tankot lőttek ki, mint amennyit elveszitettek. 1944 1944- ben a belorussziai " Bagratyion " hadművelet folyamán azonban már mutatkozott némi haladás szovjet részről- a páncélosok már a gyalogságtól elszakadva működtek a németek hátában, hengerelték a német gépkocsioszlopokat és súlyos veszteségeket okoztak a németeknek. A szovjetek igyekeztek többféle módon támogatni a támadó gyalogságot is, és létrehoztak speciális, nehézfegyverzetű rohamosztagokat, amelyek el voltak látva 76 mm- es rohamlövegekkel és lángszórós osztaggal is, a katonák pedig páncélzatot viseltek. Egészségügyi nővér kötözi egy vöröskatona fejét. A másik katona az előtérben hosszú nyelű német kézigránátot fog a kezében. Másrészt viszont a szovjeteknek nem sikerült teljesen ledolgozniuk a taktikai hátrányukat a németekkel szemben- a VH merev, felülről jövő vezénylési rendszere nem is nyújtott lehetőséget erre. A hadseregparancsnokok gyakran kaptak ultimátumszerű " holnapra elfoglalod XY falut, mert ha nem, mész ólmot bányászni Szibériába " tipusú hadműveleti utasitásokat, amelyek ignorálták az éppen aktuális fronthelyzetet, és azt a tényt, hogy XY falu bizonyos kulcspoziciók elfoglalása után, igaz, hogy néhány nap késéssel magától szovjet kézre jutott volna. A támadások frontális " előrenyomulni, ha törik, ha szakad " erőltetése még mindig jelentős többletveszteségekhez vezetett. A nehézkes irányitás egészen a háború végéig nem szüntetett meg olyan teljesen elavult és felesleges harcmódszereket, mint pl. a zászlóaljnyi erővel végrehajtott harcfelderités- az ellenség várható ellenállásának felmérése ilyen módon amellett, hogy tetemes veszteségekkel járt, elárulta az ellenségnek a várható csapás helyét és irányát. A VH vezérkara mintegy hozzászokott a nagy emberekben elszenvedett veszteségekhez, és nem törekedett elég erősen arra, hogy kissebitse azokat. Ahelyett, hogy több erőfeszitést forditottak volna a harci eszközök kezelőszemélyzetének és a katonáknak az újabb elvek szerinti kiképzésére, inkább rövidebb kiképzőperiódus után rögtön harcba vetették az embereket- nem a minőségre, hanem a mennyiségre épitettek. Ez a tendencia folytatódott 1944 - 45 között is, és a VH -ben harcoló katonák átlagéletkora 1945 tavaszára elérte a 45 évet. A szovjet statisztikák szerint minden 100 1922 és 1925 között született fiatalember közül 97 meghalt a II. világháborúban. Ezekért a borzalmas veszteségekért a szovjet hadvezetés a felelős, mert nem volt képes arra, hogy elég körültekintően és hozzáértően alkalmazza azt a hatalmas emberi és technikai erőt, amit a II. világháború idején a Vörös Hadsereg képviselt. Az olyan szovjet tábornokok, mint Konyev vagy Zsukov emberek százezreit áldozták fel feleslegesen. Nem lehet kisebbiteni azonban a német hadsereg harckészségét és vezetésének felkészültségét sem, ami a hatalmas szovjet veszteségek másik fő okozója volt.