Németországban a páncélos fegyvernem képviselőinek két akadállyal is meg kellett küzdeniük. Egyrészt a versailles-i béke-diktátum megkötéseivel, amely többek között megtiltotta Németországnak, hogy páncélos fegyvernemet hozzon létre, másrészt a konzervatív vezetés ellenállását is le kellett győzniük. Az I világháborúban a német hadsereg nem rendelkezett számottevő páncélossa1, és a háború utáni katonai vezetés azokból a már akkor magas rangú tisztekből került ki, akik beosztásukból eredően személyesen nem tapasztalták meg soha, mit jelent átélni egy harckocsitámadást. Ezért a páncélos fegyvernem szószólói, elsősorban azok a csapattisztek lettek, akik a cambrai-i csatában, szinte tehetetlenül néztek szembe a brit és francia páncélosokkal, és saját bőrükön, valamint embereik véres veszteségén keresztül tapasztalták meg ennek a fegyvernek halálos hatékonyságát. 1934-ben Európában mind élénkebbé vált a páncélosok alkalmazásáról megindult vita. Ebben az évben jelent meg az osztrák Ludwig Ritter von Eimennsberger: Der Kampfwagenkrieg (A harckocsi háború) című könyve. Véleménye szerint a jövőben a hadműveletek sorsát a harckocsik döntik el, amelyeket harcászati feladatok megoldására dandárokba, míg hadműveleti feladatokra páncélos-hadosztályokra, -hadtestekbe, sőt hadseregekbe szervezve javasolta bevetni. A konzervatív német vezetés kétségbe vonta a könyv jelentőségét, a harckocsi hívei azonban felismerték, hogy a könyv az ő gondolataikat tartalmazza, ezért szorgalmazták megjelenését, majd a benne foglaltakkal kapcsolatos vitát. A páncélos fegyvernem leghatékonyabb szószólója ebben az időben Heinz Guderian ezredes volt. Guderian, századosként szenvedő alanya volt a britek cambrai-i páncélos támadásának, ahol vadászzászlóalja szinte teljesen megsemmisült. Mint a Reichswehr tisztje, mindent megtett, hogy megteremtse a német hadsereg számára ezt a fegyvernemet, Stuttgartban 1937-ben látott napvilágot Achtung! Panzer! (Figyelem! Páncélosok!) című munkája. Ebben fejtette ki a páncélosokról vallott nézeteit. Írásai polemikusak, mert a konzervatív német vezérkari tisztek ellenállását akarja leküzdeni. A harckocsik tömeges alkalmazásának elvét nem tudta elfogadtatni Ludwig Beck vezérezredessel, az akkori vezérkari főnökkel, akiről Guderian így nyilatkozott: "A modern technika jelentőségét nem értette meg. Megbotránkozott a páncélos csapatokról készült tervezeten, a harckocsikat elsősorban gyalogságot támogató fegyverként akarta bevetni. Ennek megfelelően a legnagyobb páncélos-egységnek a dandárt ismerte el." Mivel a német páncélosok, éppen Guderian elméleti és gyakorlati tevékenysége kapcsán döntő áttörő erőként működtek közre a német hadsereg által a második világháború elején elért látványos győzelmekben, nem érdemtelen szó szerint is megismerkedni néhány gondolatával. A támadásról például ezt írja: "Annak, aki támadni akar, ütőerőre van szüksége, függetlenül attól, hogy a támadást stratégiai rajtaütésként, áttörésként, vagy pedig védelemből indított ellencsapásként kell végrehajtani. Mi az átütő erő? Talán még mindig a szuronyokban, gyalogságunk fegyvereiben, éppenséggel géppuskáinkban és lövegeinkben rejlik? Még mindig elég gyorsan tud mozogni emberi- és lólábakkal? Talán azok a lövészcsoportok alkotják gyalogságunk ütőerejét, amelyek 1918-as mintájú puskával és szuronnyal vannak felfegyverezve? Lehetségesnek tartja valaki, hogy ezek a férfiak, akik a harctevékenység hosszú ideje alatt nem tudnak védekezni, ezt követően az ellenséges géppuskák elleni »roham« során a fedezék mögül tüzelő ellenséggel szemben morális fölényt fognak tanúsítani? Nem ugyanaz a hiba ismétlődik meg ebben az esetben, amelyet a poroszok követtek el 1806-ban, amikor büszkeséggel és gőggel mentek neki az ellenségnek, hogy egyforma fejtartással lőjék a »zászlóalj-össztüzet«, vagyis ne feküdjenek le az ellenség tüzében? A szurony ütőerejére hagyatkoztak az osztrákok 1866-ban, az angolok 1899-ben, a búr háborúban, az oroszok 1904-ben, Mandzsúriában, a fiatal német ezredek 1914-ben, Flandriában. Mi volt az eredmény? Meg akarja próbálni valaki még egyszer? Sajátos módon ma még eretnekségnek tartják, ha valaki megsérteni merészeli a gyalogsági ütőerő szent fogalmát, a szuronyt. Ezért azt kell mondanunk, amit több mint nyolcvan évvel ezelőtt von Moltke tábornagy gondolt és írt ezzel kapcsolatban: "Mivel a tűzharcban a védő harcászati szempontból határozottan előnyben van a porosz hadseregnek már csak azért is jó oka van rá, hogy ha csak lehet, deffenzív módon mérjen csapást, mert gyútűs puskája olyan tűzfegyver, amely minden más hadsereggel szemben nagy fölényt biztosit számára." Azt tanította: "Támadásban is célszerűbb az ellenséget tűz alá venni, és ezzel megrendíteni, mielőtt szuronyrohamot indítunk ellene". Így figyelmeztetett: "Így alakul ki a gyakorlatban a leggyakrabban ténylegesen az offenzíva, amelyet Nagy Frigyes is ajánlott és alkalmazott, amelyet azonban korunk terminológiája különös előszeretettel, a SZURONYROHAM kifejezéssel helyettesít." Írt a hagelbergi ütközetről, 1813. nagy ünnepnapjáról, amikor a Landwehr híres szuronyharcait vívta, amelyek az ellenfélnek mindössze harminc-harmincöt halottjába kerültek, és levonja a következtetést: "Tehát. a számok inkább azt tanúsítják, hogy a hagelbergi napot nem a szuronyroham döntötte el, hanem a szuronyrohamot azért sikerült teljesen végrehajtani, mert a nap már el volt döntve." A géppuskák és kézigránátok korában a szuronyos puska egyre inkább elvesztette korábbi jelentőségét. Az ütőerőt már I914-ben is a tűz jelentette, vagyis a gyalogságnál a géppuska, meg a többi nehézfegyver , nagy viszonylatban pedig, azaz a hadosztályoknál a tüzérség. Ha volt elég ilyen ütőerő, sikerültek a támadások, ahogy keleten, Romániában, Szerbiában és Olaszországban történt. Ahol nem volt elég ilyen ütőerő, mint a nyugati fronton, meghiúsultak. A világháború alatt a tűzzel képezett ütőerő óriási mértékben nőtt - mind a lőszer mennyisége, mind az űrméret nagysága, mind pedig a tűz időtartama tekintetében. Mindazonáltal ezzel nem sikerült olyan gyorsan és alaposan megingatni a védő ellenállását, hogy több eredmény születhessen, mint az ellenség állásrendszerébe történő mély betörés, mindenesetre a háború tekintetében döntő nyugati fronton ennél több nem sikerült. Ellenkezőleg, mivel az elegendő tűzhatás érdekében hosszú tüzelésre volt szükség, ez időt adott az ellenségnek ellenintézkedések foganatosítására, vagyis tartalékai előrevonására, adott esetben a kitérésre. Néha már a tervezett offenzíva első jelei elegendők voltak ahhoz, hogy a védő kitérés mellett döntsön gondosan előkészítse ezt az ellenakciót, aminek eredményeképpen a támadó a döntő pillanatban a levegőbe, vagyis kiürített arcvonalra mért csapást, vagy pedig kénytelen volt lemondani az eredetileg tervezett támadásról. Erre a legjobb példa az, hogy a németek 1917-ben visszavonultak a Siegfried-vonalba, illetve, ahogy a franciák viselkedtek 1918 júliusában Reimsnél. A világháború bebizonyította, hogy az ütőerő nem egyedül a tűzön rejlik, bármilyen hatalmas méretű és tartalmú legyen is az. Nem csupán azért kell tűz alá venni az ellenséget, hogy cé1zás nélküli tűzzel egy szép vidéket holdbéli tájjá változtassuk, hanem elsősorban azért, hogy a támadást a legnagyobb mértékben akadályozó célokat maximálisan megközelíthessük, felismerhessük, és közvetlen irányzással megsemmisíthessük. Nagy Frigyes idejében a csupasz fegyver ütőerejét mind a gyalogság szuronyának, mind pedig a lovasság szablyájának formájában emberi és lólábakkal el lehetett juttatni az ellenség arcvonalába, ma viszont már egyáltalán nem ez a helyzet. Von Winterfeldt tábornok már a hétéves háborúban azt írta a kirá1ynak: "Vállra vett puskával és lövés nélkül nem törünk át". Az ütőerő alkalmazásának már akkor az volt az előfeltétele, hogy előbb tűzzel megrendítsék az ellenséget. A Bayreuth-dragonyosok Hohenfriedbergnél (1745) és Seydlitz huszárjai Rossbachnál (1757) már megrendített gyalogság ellen intézték híres rohamaikat. Ha a gyalogságot nem rendítette meg előzetes tűz, az ellene intézett rohamok nem értek el döntő sikert, ahogy ezt a zorndorfi ütközet (1758) tanúsítja. A támadás előtti tűzhatással szemben támasztott követelmények egyre nőttek, ahogy a fegyverek lőtávolsága, tűzgyorsasága és átütő hatása is - aminek e1sősorban a védelem látta hasznát -, hogy azután ez a folyamat végül a világháborúban az anyag- és tüzérségi csatába torkolljon. Ma már a legerősebb tűzhatás sem teszi lehetővé a gyors mozgást, »a tűz ráhelyezését az ellenségre«. Itt már csak az ősrégi harceszköz, a páncél életre keltése segíthetett. A páncél nem azért ment ki a divatból, mert nem tudtak eléggé vastag páncélt gyártani a puskagolyók elleni védelemre, hanem mert sem az embernek, sem a lónak nincs elég ereje hozzá, hogy cipelje vagy mozgassa. Ezt az erőt a belső égésű motor feltalálása teremtette elő. Ezzel ismét lehetővé vált, hogy a támadó kis űrméretű fegyverek tüzén át kezelő személyzettel együtt, páncélozott fegyvereket közelharc céljából juttasson az ellenség állásaiba, és ott közvetlen irányzással tüzelve, megsemmisítő tűzhatást érjen el. A motormeghajtású páncélosok ezenfelül, taposóhatásuknak köszönhetően képesek lerombolni a rettegett drótakadályokat, mászó képességüknek köszönhetően pedig leküzdeni lövészárkokat és más efféle akadályokat. 1917-1918-ban tehát a páncélosok alkották az antanthatalmak hadseregének igazi ütőerejét, amióta Cambrai-nál a bevehetetlennek tartott Siegfried-állást egyetlen délelőtt áttörték. Mi tehát az ütőerő? Az ütőerő az az erő, amely a harcost képessé teszi arra, hogy támadásban fegyvereit hatásos távolságra eljuttassa az ellenség közelébe, annak megsemmisítése céljából. Csak az ilyen képességgel bíró csapatok ütőképesek, azaz támadóképesek. Nem vagyunk szerénytelenek, ha az állítjuk, hogy a világháború tapasztalatai szerint valamennyi földhöz kötött fegyvernem közül a páncélos csapat rendelkezik a legnagyobb ütőerővel. A háború utáni fejlődés a mohón várakozó katonai világot még semmi jobbal nem ajándékozta meg. Ezért ha tetszik, ha nem, tudomásul kell venni ezt, még ha egyeseknek nehezükre is esik az átállás. Annak a fegyvernemnek, amely jelenleg a legnagyobb ütőerő támadásban, természetesen jogot kell formálnia arra, hogy erejét saját törvényei szerint alkalmazza. Ott tehát, ahol be kell vetni, a páncélos a fő harcfegyver, amelynek a szükségleteihez a többi fegyvernemnek igazodnia kell. Nem lehet az a feladat, hogy a fegyvernemek egyikét, akár a legdicsőbb hagyományokkal büszkélkedőt, hozzásegítsük a sikerhez, hanem kizárólag az, hogy a jövendő ütközeteket megnyerjük, mégpedig olyan alaposan, gyorsan és messze hatóan, hogy ennek az eredményeképpen hamar véget vethessünk a háborúnak. Ebből a célból valamennyi fegyvernemnek együtt kell működnie, és teljesítményeit, valamint igényeit tekintve mindegyiknek a legütőképesebbhez kell igazodnia. A páncélos fegyvernem, mint a hadsereg legfiatalabb s egyszersmind legütőképesebb fegyverneme, kénytelen maga érvényesíteni igényeit, mert ezeknek a régi fegyvernemek a világ egyetlen hadseregében sem tesznek önként eleget. Ezeket az igényeket annál erélyesebben és hangosabban kell megfogalmaznunk, minél hatásosabbá válik a páncélelhárítás. Ennek következtében ugyanis a páncélos fegyvernem szempontjából egyre nehezebb lesz a támadás. Ezek az igények ma éppúgy, mint a múltban, az alábbi harcászati szükségletekben foglalhatók össze: meglepetés, tömeges bevetés és alkalmas terep. Minden páncélostámadás sikerének e három elengedhetetlen előfeltételeiből vonjuk le a következtetéseket arra vonatkozóan, hogyan alakítsuk a páncélos fegyvernem szervezeti tagozódását háborúban és békében, milyen fegyverekkel és eszközökkel szereljük fel a páncéloscsapatokat, és végül hogyan válasszuk ki e csapatok parancsnokait és legénységét. Meglepetést azzal érhetünk el, ha a támadási tevékenység előkészítése és végrehajtása során biztosítjuk a csapatmozgások gyorsaságát és álcázását, illetve ha az adott időpontig ismeretlen teljesítőképességű, újfajta harceszközt alkalmazunk. Mivel a páncélostámadás gyors végrehajtása döntő jelentőségű az ütközet sikeres befejezése szempontjából, a páncélosokkal való állandó együttműködésre hivatott kiegészítő fegyvereknek legalább olyan gyorsaknak kell lenniük, amilyen gyorsak maguk a páncélosok, továbbá ezeket már békeidőben szervesen egyesíteni kell a páncélos-csapatokkal valamennyi fegyvernem közös kötelékében. Gyors kiegészítő fegyverek nélkül a páncéloscsapatok a harcban kötve vannak a lassú fegyvernemekhez, és ennek következtében nem képesek mélyen az ellenség állásaiba hatoló gyors harccselekményekre. Ezzel elvesztik egyik legerősebb ütőkártyájukat. Mivel az újfajta harceszközök-például átütésbiztos páncélzat, fölényt biztosító fegyverzet alkalmazása vagy szokatlanul nagy sebesség - roppant nagy értékűek, a haditechnika területén tett békebeli előkészületek gondos titoktartást követelnek meg. A sikeres titoktartásnak és hatásának legismertebb bizonyítéka a Kövér Berta, a 42 centiméteres mozsárágyú, amellyel 1914-ben leromboltuk a belgiumi és az észak-franciaországi erődítményeket. A tömeges bevetés, azaz minden erő összpontosítása ott, ahol döntést akarunk elérni, tulajdonképpen minden fegyvernem számára érvényes alaptörvény: Sok bel- és külföldi nyilatkozat szerint e törvény alól csak a páncélos fegyvernem kivétel. Ezt a hadművészet első szabálya ellen elkövetett bűnt már békeidőben sem lehet nyugodtan eltűrni, mert ha komolyra fordul a dolog, csúnyán megbosszulja magát. Ha azonban elengedhetetlennek tartjuk a tömeges bevetést, azaz az erők összpontosítását a döntő helyen, ekkor ebből a véleményből idejében le kell vonnunk a szervezeti következtetéseket. Háborúban a tömeges bevetést csak akkor lehet eredményesen végrehajtani, ha a páncéloscsapatok és parancsnokaik már a békében megtanultak harcolni nagy kötelékekben. Gyorsan mozgó csapatokat vagy akár csak parancsnokokat ezek számára sokkal nehezebb rögtönözve elővarázsolni, mint a gyalogság esetében. A páncéloscsapatokat csak olyan terepen szabad bevetni, amely nem állít leküzdhetetlen akadályokat a páncélos teljesítőképessége elé, ellenkező esetben a páncélosok támadása már a terepen meghiúsul. Például merőben helytelen eljárás az, amikor gyakorlatként olyan árkot ásnak, amelyet a páncélosok egy bizonyos típusa nem tud leküzdeni, ...ezt azután kötelező hatályú parancsban kihirdetik, és diadalmásan megállapítják, hogy az adott páncélos vagy éppenséggel az egész fegyvernem csődöt mondott. Ugyanilyen képtelenség könnyű géppuskás páncélosoktól azt követelni, hogy intézzenek támadást erődítmény vagy nagyváros ellen. Persze ilyesmit nem követelnek a könnyű tüzérségtől sem, hanem a nehéz feladatokhoz nehéz fegyveréket választanak. A páncélosoknak meghatározott teljesítőképességük van, akárcsak az embereknek és az állatoknak: ha ennél többet követelnek tőlük, kudarcot vallanak. Mivel azonban nem lehet mindenütt páncélosok számára alkalmas terepet találni, annál inkább fontos a fegyvert ott bevetni, ahol mozogni tud és érvényesítheti ütőerejét, ott persze eléggé hatásosan, elég szélesen és mélyen, valamint váratlanul. Ebből kifolyólag, a páncélosokat vegyes páncéloskötelékek formájában úgy kell szervezetileg tagolni, hogy feladatukkal meg tudjanak birkózni, és gondoskodni kell az ehhez szükséges parancsnokok kiképzéséről. A legutóbbi háborúkban a szétforgácsolt bevetés a páncélosokra mindig negatív következményekkel járt, jóllehet német oldalon alig volt szervezett elhárítás. Egy jövőbeli háborúban viszont, amelyben mindkét félnek páncélosok megjelenésével kell számolni, és ennek folytán ezek elhárítására már békében fel kell készülni, a legveszélyesebb hibát követi el az, aki szakszerűtlenül veti be a páncélosokat, mert az elhárítás hatását, a páncélosok esélyeit és szervezeti tagozódását illetően téves nézetek vezetik. A jelenkori háborúban, amennyiben földi harcról van szó, a támadásnak akkor van a legnagyobb sikere, ha a támadó váratlanul tömegesen vet be páncélosokat, alkalmas terepen. Hangsúlyozzuk, hogy ennek a földi támadásnak a sikereit a többi fegyvernemnek gyorsan ki kell használnia, ha nem akarnak egy idő után hatástalanok maradni..." Ezután ír a felderítés fontosságáról, a gépkocsizó lövészcsapatok megteremtésének jelentőségéről és alkalmazásukról, a páncélosok és a légierő szoros együttműködéséről, az utánpótlás és szállítás kérdéseiről, valamint a páncélelhárításról. A német páncélosok megjelenése aztán döntő mértékben uralta az elkövetkező háború első két évében a csatatereket úgy, ahogy azt Guderian megálmodta.