Nem a spanyol polgárháború volt az első konfliktus 1918- tól számítva, amelyben harckocsik voltak bevetve. 1932 és 1935 között háború tombolt Bolívia és Paraguay között, 1935-ben Olaszország annektálta Abesszíniát, és mindkét harctéren használtak tankokat, de ezekből a harcokból nem lehetett egyértelmű következtetéseket levonni a páncélosok gyakorlati alkalmazását illetőleg. A taktika és az új harceljárások tanulmányozására csak a spanyolországi polgárháború nyújtott lehetőséget, de az itt tevékenykedő katonai szakértők sajnos gyakran fontosabbnak tartották a hivatalos politikai irányvonalhoz való igazodást, mint a tapasztalatok tényszerű összegzését és értelmezését, ez pedig katasztrofális tévedésekhez vezetett. 1936-ban, amikor a háború elkezdődött, Spanyolországnak nagyon kevés használható harckocsija volt- főleg I. világháborús francia típusokkal rendelkeztek, hattonnás Renault, Schneider és St. Chammond- tankokkal. Ezeket még 1920-ban vette a spanyol állam, és egy darabig Marokkóban használta őket. A tankok nagy része Afrikában is maradt, úgyhogy a polgárháború első harcaiban szinte alig vettek részt harckocsik. T-26- os harckocsi, 1933-as modell. (T-26B) De az európai nagyhatalmak - főleg Németország és a Szovjetunió - gyorsan felismerték, hogy gyakorlóterepnek használhatják Spanyolországot, és mindkét ország támogatni kezdte spanyol szimpatizánsait. Az oroszok voltak az elsők, akik 5000 "önkéntest" és T-26-os tankokat küldtek a republikánus hadseregnek. Az orosz "katonai szakértők" vezetésével a T-26-osok 1936. október 29- én indultak először rohamra a nacionalista lovasság ellen, Madridtól nem messze, Sesena kisváros közelében. Az orosz T-26-osok betörtek a városba, és a szűk utcácskákban úgyszólván letaposták az ellenséges lovasságot. A győzelmi mámorban úszó oroszok ész nélkül rohantak előre, de nem vették észre, hogy az őket támogató gyalogság lemaradt és szétszóródott az egyes házakért folyó utcai harcokban. A nacionalista gyalogság elszigetelte a tankokat, és többet felgyújtott közülük, ezért a szovjetek gyorsan megfordultak, és a gyalogságuknál kerestek menedéket. Olasz Carro Veloce CV33- as törpeharckocsi A csata után irt jelentések közül néhány azt állítja, hogy az oroszok itt olasz harckocsikkal is harcba keveredtek, sőt, egy orosz harckocsizó azt állította, hogy legéppuskázott legalább tizenegy olasz katonát is - az olasz egységek részvétele ebben a csatában ennek ellenére nem bizonyított. Az viszont tény, hogy a nacionalisták használtak olasz harckocsikat, mégpedig háromtonnás FIAT-Ansaldo CV33-asokat. Ezek nem voltak sokkal nagyobbak, mint a törpeharckocsik, a páncélzatuk 15 mm vastag volt, és két 8 mm- es géppuskával voltak felfegyverezve, amelyek, mivel a tanknak nem volt forgótornya, a felépítmény elülső részén kaptak helyet. Az egyetlen előnye a gyorsasága volt - a végsebessége sík terepen 65 km/ó körül mozgott, és ezt az olaszok gyakran ki is használták, főleg visszavonulás közben. Néhány héttel a szovjetek bemutatkozása után a németek úgy döntöttek, hogy támogatni fogják a nacionalista oldalt, és létrehozták a híres- hírhedt Kondor légiót. Annak ellenére, hogy a légiót a németek főleg repülőgépekkel szerelték fel, tankokat is küldtek a spanyol harctérre - 32 db Pzkpfw I- est. A Pz I-es páncélzata 13 mm vastag volt, a fegyverzete két géppuskából állott. Sokkal jobb volt, mint az olasz CV33-as, de a harcmezőn valójában nem volt sok keresnivalója- a német hadsereg is csak időlegesen, harckocsizók kiképzésére használta ezt a típust. A Kondor légió két harckocsizászlóaljának parancsnoka von Thoma ezredes volt, aki már azelőtt is szolgált Spanyolországban, mint "katonai tanácsadó". A Pz I- esek novemberben részt vettek néhány Madrid környéki kisebb csatározásban, de nem játszottak lényeges szerepet a harcban. Az első jelentősebb összecsapásra 1937 januárjában került sor, Pozuel városánál: itt a nacionalisták kombinált gyalogos-páncélos erőt vonultattak fel, és a légierejük támogatásával elvágták a Madridból Valladolidába vezető utat. A sikeres támadást német "katonai tanácsadók" tervezték meg, akik az érvényes német taktika szerint minden harckocsit egy csoportba vontak össze, és a páncéloséket az ellenséges arcvonal leggyengébb pontja ellen irányították. A támadás alatt viszont megmutatkoztak a Pz I- esek gyengéi is- az ellenséges oldalon álló orosz "katonai szakértők" 37 mm-es ágyúval felszerelt Bronieford BA-10-es páncélautói 20 Pz I- est lőttek ki a harcban. Az olasz nacionalista kontingens 1937 februárjában, Madridtól északra megtámadta Guadalajarát. Az olasz oszlopok, amelyek főleg páncélautókból, CV33-asokból és teherautókon szállított gyalogságból álltak, áttörték a republikánusok vonalait. BT-5- ös szovjet harckocsi Az olasz "Fekete nyíl" hadosztály, amely 80 CV33-assal és gyalogsággal rendelkezett, a torijo- i műúton dübörgött előre, de csakhamar elakadt a republikánusok úttorlaszaiban. A republikánusok légierőt vetettek be a mozdulatlanságra kényszertett olaszok ellen, és csakhamar megjelentek az orosz katonai misszió parancsnokának, Pavlovnak a tankjai is, amelyek időközben erősítést kaptak, és a T-26-osok mellett már BT-5-ös harckocsik is bekapcsolódtak az olasz motorizált oszlop hengerelésébe. A BT-5-ös valóban meglepte a németeket: a tank könnyedén elbánt a nacionalisták minden páncélozott járművével, és gyorsabb volt, mint az olaszok CV-33-as konzervdoboza: a végsebessége 66 km/ó volt. Von Thoma ezredes magas pénzbeli jutalmat ajánlott fel annak az egységnek, amelyik sértetlenül zsákmányol egy BT-5-öst - mire véget ért a háború, a németek egy egész harckocsiszázadot felfegyverezhettek a zsákmányolt BT-5-eikkel. Az olasz motorizált oszlop szétverése után az orosz tankok ismét támadásra indultak, és Guadalajara körzetében, Brihuega falunál be akarták keríteni a falut védő olaszokat. Az orosz tankokat egy republikánus gyalogoshadosztály is támogatta, és már majdnem sikerült gyűrűbe fogniuk az olaszokat, amikor azok visszavonulási parancsot kaptak, és rögtön végre is hajtották azt, méghozzá példás gyorsasággal, így sikerült kicsúszniuk az átkarolásból. Az üldözésükre induló orosz tankok pedig ismét messzire lehagyták a gyalogságukat, és kifogytak az üzemanyagból, így kénytelenek voltak visszafordulni. A brunetei csatában, 1937 júniusában ismét lebőgtek az orosz tankok; a támadási frontszakasz teljes hosszában széttagolt 130 tank a gyalogsági egységekkel együttműködve 16 km-rel visszaszorította Franco katonaságát, de a von Thoma parancsnoksága alatt álló német és olasz, egy csoportba integrált harckocsik ellentámadásba mentek át, és a nacionalisták visszafoglalták az elvesztett területet. A csata lényegében döntetlennel ért véget, és mindkét fél a saját győzelmét bizonygatta, de harcok lefolyása azt bizonyította, hogy a kiváló orosz tankok, ha helytelenül alkalmazzák őket, nem tudják érvényesíteni a fölényüket a jóval gyengébb német és olasz típusok felett. Pavlov elsiklott ezen tanulságok felett, és a gyalogságtól és a többi támogató fegyvernemtől elszakadt orosz tankok ismételt sikertelenségének hatására azt a következtetést vonta le a spanyolországi harcokból, hogy önálló harckocsiegységek nem működhetnek sikeresen a modern harcmezőn. Jelentésében azt hangsúlyozta, hogy a tankoknak nem szabad elszakadniuk a gyalogságtól. Az olasz motorizált oszlop megállítása és megsemmisítése pedig azt bizonyította szerinte, hogy a motorizált haderő gyalogsággal paralizálható és legyőzhető. A valóságban az olasz oszlopot nem republikánus gyalogság, hanem az olasz parancsnokok amatőrizmusa paralizálta; a hadosztály parancsnokának a hadműveleti területről csak egy kereskedelmi forgalomban is kapható, Michelin-autóstérképe volt, az alegységek parancsnokainak nem volt térképük egyáltalán. Az olasz törzskar munkája silány volt, az oszlop légi fedezetének megszervezése pedig katasztrofális. Pavlov értékelése katasztrofális hatással volt a szovjet harckocsiegységekre: a páncélos hadosztályokat szétdarabolták, és zászlóaljanként gyalogoshadosztályokhoz osztották be, ezzel szétforgácsolódott a harckocsik csapásmérő ereje, és ez súlyos veszteségekhez vezetett 1941 nyarán és őszén. A német 1940-es villámháborús győzelmek után ismét felállított szovjet harckocsi-magasabbegységek, hiányos kiképzésű legénységük és a még be nem fejezett átszervezésük miatt nem tudtak ellenállni az összevont német páncéloscsoportoknak. Pavlovot Sztálin 1941 őszén kivégeztette, a spanyolországi háborúban tapasztalatokat szerzett katonatisztek nagy része pedig Szibériában végezte - ez alighanem összefüggött a tisztek háborús sikertelenségével. De néhányuk mégiscsak túlélte a tisztogatásokat, és a 2. világháborúban már hadseregeket vezettek (pl. Konyev és Rokosszovszkij). A németek, az oroszokkal ellentétben meggyőződtek arról, hogy Guderian páncélosék-doktrínája helyes és sikeres. Thoma jelentésében kiemelte légierő szerepét a harckocsik támogatásában. Megfelelő járművek hiányában nem nyílt lehetősége arra, hogy harckocsikat motorizált gyalogsággal és tüzérséggel összekapcsolja, és így nem tudta kipróbálni, hogy mennyire működhetne a gyakorlatban egy ilyen kombináció. A német harckocsik későbbi sikerei igazolták von Thoma analizisét.