Az új parancsnokok kinevezését követő hetekben Kairóban és a fronton szüntelenül folyt a tervezés és a gyakorlatoztatás. A 8. hadsereget úgy megerősítettük, mint addig még soha. Az otthonról küldött 51. és a 44. hadosztály hamarosan ,,sivatagálló” lett. Páncélos haderőnk immár hét dandárra, több mint ezer harckocsira nőtt, s ezek fele Grant és Sherman típusú amerikai harckocsi volt. Páncélosunk kétszer annyi volt, mint az ellenségnek, s a minőségük legalább olyan jó, mint azoké. A nyugati sivatagban most első ízben vonult fel ilyen nagy erejű és jól képzett tüzérség, hogy támogassa a küszöbönálló támadást. Az 1941. október 7-en kiadott parancs értelmében a közel-keleti légierőt a főparancsnok hadászati elképzeléseinek és igényeinek rendeltük alá. De Tedder repülő marsallal szemben nem kellett merev szabályokat alkalmazni. A légierő parancsnoksága és az új hadvezetés között minden szempontból jó volt a viszony. A nyugati sivatagi légierő, Coningham repülő marsall parancsnoksága alatt ötszázötven gépből állt. Két további csoport, a Máltán állomásozó gépeken kívül összesen hatszázötven repülőgéppel, azt a feladatot kapta, hogy az ellenséges kikötőket és utánpótlási útvonalakat támadja a Földközi-tengeren és a sivatagban. Az Egyesült Államok is rendelkezésünkre bocsátott vagy száz vadászgépet és közepes bombázót, összerőnk tehát ezerkétszáz bevethető repülőgépből állt. […] Közben csaknem egy teljes hónap telt el, s közeledett a csata időpontja. A miniszterelnök Alexander tábornoknak 1942. okt. 20. Francia Afrikában és Vichyben javunkra fordul a helyzet, és a ,,Fáklya” előkészületei is lankadatlanul és pontosan folytatódnak De minden reményünket abba a csatába vetjük, amelyet Ön és Montgomery készül megvívni. Lehet, hogy ez lesz a jövő kulcsa. Adja át legszívélyesebb üdvözletemet Montgomerynek és Coninghamnek. Amikor elindul, nekem csak ennyit üzenjen: ,,Zip!” A légierő már meg is kezdte a maga csatáját, támadta az ellenséges csapatokat, repülőtereket és utánpótlási vonalakat. Különleges figyelmet fordított az ellenséges hajókaravánokra. Szeptemberben a tengelyhatalmak Észak-Afrikába tartó, utánpótlást szállító hajóinak harminc százaléka elsüllyedt, legnagyobbrészt légitámadások következtében. Októberben negyven százalékra nőtt az arány. Az üzemanyag-szállítmányoknak hatvanhat százaléka veszett oda útközben. A négy őszi hónapban a tengely kétszázezer tonnányi hajóterét semmisítettük meg, és ezzel súlyos kárt okoztunk Rommel Seregének. Végre aztán megérkezett az üzenet: A főpk. a miniszterelnöknek és a birodalmi vkf. –nek 1942. okt. 23. “Zip!” Nyomban értesítettem az Elnököt: A volt haditengerész Roosevelt elnöknek 1942. okt. 23. Egyiptomban ma londoni idő szerint 20.00 órakor megkezdődött a csata. A hadsereg minden alakulata részt fog venni benne. Tájékoztatni fogom a fejleményekről. Ha győzünk, nagy szolgálatot teszünk vele legfőbb vállalkozásunknak. Szerephez jutnak azok a Shermanek és önjáró lövegek, amelyeket azon a sötét tobruki reggelen kaptam öntől. Montgomery tábornoknak három páncéloshadosztály és hét gyaloghadosztály állt közvetlen rendelkezésére. Ekkora haderő összevonásához számos találékony, félrevezető manőverre és egyéb óvintézkedésre volt szükség. Elsősorban arról kellett gondoskodni, hogy az ellenséges repülőgépek ne kísérhessék figyelemmel az előkészületeket. Ez a fáradozásunk teljes sikerrel járt, és a támadás egészen váratlanul érte az ellenséget. Október 23-an a telihold fényénél csaknem ezer löveg húsz percen át lőtte az ellenséges ütegeket, majd a gyalogság állásait. A légibombázással is súlyosbodott tűzösszpontosítás fedezetében támadásba lendült a XXX. hadtest (Leese tábornok) és a XIII. hadtest (Horrocks tábornok). A négy hadosztálynyi fronton támadó XXX. hadtestnek az volt a feladata, hogy két folyosót vágjon az ellenséges erődítményrendszeren át. Mögötte sorakozott fel a X. hadtest (Lumsden tábornok) két páncéloshadosztálya, hogy kiaknázza az áttörést. A csapatokat súlyos ellenségesük fogadta, mégis előretörtek, és hajnalra több helyütt mélyen behatoltak az ellenséges védvonalba. A műszakiak az előretörő csapatok mögött felszedték az aknákat, de az aknamezőn nem sikerült áthatolni, s ezért nem volt rá kilátás, hogy páncélosaink hamarosan áttörhetnek. Délebbre a 4. indiai hadosztály a Ruveiszat-magaslatról indított támadásokat, a XIII. hadtest 7. páncélos- és 44. lövészhadosztálya pedig a velük szemközt lévő ellenséges védelmi állásokba hatolt he. Ez a támadás el is érte célját, mert három napon át lekötötte az ellenség két páncéloshadosztályát, pedig a fő csata északon bontakozott ki. Mindeddig azonban a nagy mélységben kiépített aknamezőkből és védelmi állásokból álló ellenséges védvonalat nem sikerült áttörni. 25-en hajnalban Montgomery értekezletre hívta össze magasabb parancsnokait, s elrendelte, hogy eredeti utasítása értelmében a páncélosok még hajnal előtt ismét lendüljenek támadásba. Ezen a napon sikerült nehéz harcok árán folytatni az előnyomulást, közben azonban csapataink a Vese-kúpnak nevezett dombon a heves ellentámadásokat indító 15. német páncéloshadosztály és az Ariete páncéloshadosztály kereszttüzébe kerültek. A XIII. hadtest arcvonalán nem erőltettük tovább a támadást, hogy a 7. páncéloshadosztály a döntő pillanatban sértetlenül kapcsolódhassék be a küzdelembe. Az ellenséges vezetésben ezalatt súlyos zavar támadt. Rommel még szeptember végén kórházba vonult Németországban, és helyét Stumme tábornok foglalta el, aki azonban az ütközet kezdete után huszonnégy órával meghalt szívszélhűdésben. Rommel, Hitler kérésére, kijött a kórházból, és 25-en este átvette a parancsnokságot. Október 26-án az ellenséges vonalak mély beékelődésének teljes kerületén, elsősorban a Vese-kúp körül, folytatódtak a súlyos harcok. Az ellenséges légierő az előző két napon át nem mutatott különösebb aktivitást, most azonban határozottan szembeszállt fölényben lévő légierőnkkel. Számos összecsapás zajlott le, s többnyire a mieink kerültek ki belőlük győztesen. A XIII. hadtest késleltette ugyan, megakadályozni azonban nem tudta, hogy a németek északra irányítsák páncélos erejüket, mert hiszen már tudták, hogy arcvonaluknak ez a legfontosabb szakasza. Ezt a mozdulatot azonban erősen akadályozta légierőnk. Ekkor új és sikeres előretörésre vállalkozott a Morshead tábornok parancsnoksága alatt harcoló 9. ausztrál hadosztály. Északnak indított támadást, a beékelődéstől a tenger felé. Montgomery nyomban kihasználta ezt a jelentős sikert. Megállította a nyugatra törő új-zélandiakat, ugyanakkor elrendelte, hogy az ausztrálok tovább nyomuljanak észak felé. Ezzel az északi szárnyat alkotó német gyaloghadosztály visszavonulását veszélyeztette. Egyúttal úgy ítélte meg, hogy fő támadásának lendülete kezd megtörni az aknamezőkön és a sűrűn felállított páncéltörő lövegeken. Ezért csapatait és tartalékait új támadásra vonta össze. 27-én és 28-án csapataink egész nap heves harcokban védelmezték a Vese-kúpot a közben délről átcsoportosított 15. és 21. német páncéloshadosztállyal szemben. […] Montgomery ezután elkészítette a döntő áttörés, a ,,Túlnyomás” (Supercharge) hadművelet tervét és meghozta a szükséges intézkedéseket. A 2. új-zélandi és az 1. brit páncéloshadosztályt kivonta az arcvonalból, kivált az utóbbit kellett mindenképpen újjászervezni, mert jelentős szerepet játszott a Vese-kúp elleni német páncélostámadás visszaverésében. Külön tartalékerőt képezett a 7. brit páncélos-és az 51. lövészhadosztály, valamint a 44. hadosztály egyik dandárja. Az áttörésre a 2. új-zélandi hadosztályt, a 151. és 152. brit gyalogdandárt és a 9. brit páncélosdandárt jelölték ki. Az ausztrálok szüntelen, elkeseredett harcban törtek előre, s nagyszerű előnyomulásuk a mi javunkra döntötte el az egész csata sorsát. November 2-án hajnali egy órakor megkezdődött a “Túlnyomás” hadművelet. Háromszáz löveg zárótüzének fedezetében az új-zélandi hadosztály mellé rendelt brit dandárok áttörték az ellenség védelmi övezetét, és a 9. brit páncélosdandár tovább folytatta az előretörést. A Rahmánba vezető útnál azonban újabb, páncéltörő lövegekkel felszerelt erős védelmi vonalba ütközött. Hosszú összecsapás következett, a dandár súlyos veszteségeket szenvedett, de mögötte nyitva maradt a folyosó, és rajta az ellenséges vonalak mögé hatolt az 1. brit páncéloshadosztály. Ekkor következett be a csata utolsó páncélos-összecsapása. Az ellenség valamennyi megmaradt harckocsiját bevetette a kiszögellés két szárnyán. de támadását visszavertük. Ezzel bekövetkezett a döntő fordulat, de másnap, 3-án, amikor pedig légi felderítésünk már jelentette, hogy az ellenség megkezdte a visszavonulást, a rahmáni út mentén felsorakozó utóvéd még mindig sakkban tartotta támadásunk fő erőit. Hitler parancsban tiltotta meg a visszavonulást, csakhogy a németek már nem voltak többé urai a helyzetnek. Már csak egyetlenegy rést kellett ütnünk a védelmi vonalon. November 4-én kora hajnalban Tel-el-Aggagirtól nyolc kilométerre délre az 5. indiai dandár villámgyors támadásba lendült, mégpedig teljes sikerrel. Ezzel megnyertük a csatát, s páncélosaink előtt megnyílt az út, hogy a nyílt sivatagban folytassák az üldözést. Alexander tábornok a miniszterelnöknek 1942. nov. 4. Tizenkét napi heves és súlyos harc után a 8. hadsereg súlyos vereséget mért a Rommel parancsnoksága alatt álló német és olasz erőkre. Az ellenséges arcvonalat áttörtük, erős brit páncéloskötelékek jutottak át rajta és tevékenykednek az ellenség mögöttes területein. Azok az ellenséges erők, amelyek el tudnak szakadni, teljes visszavonulásban vannak, páncélosaink, mozgékony csapataink és légierőnk szüntelen támadásai közepette. Más ellenséges hadosztályok még tartják állásaikat, és megpróbálják elhárítani a vereséget. Ez utóbbiakat valószínűleg bekentjük és elvágjuk. A RAF végig elsőrendű támogatást nyújtott a földi harcokhoz, és szüntelenül bombázza a visszavonuló ellenséges hadoszlopokat. A harcok még tartanak. A miniszterelnök Alexander tábornoknak 1942. nov. 4. Szívemből gratulálok Önnek a kiváló helyettese, Montgomery parancsnoksága alatt harcoló 8. hadsereg ragyogó egyiptomi fegyvertényéhez. Jóllehet eltarthat még néhány napig, amíg a siker gyümölcsét learatjuk, máris nyilvánvaló, hogy óriási jelentőségű eseménnyel van dolgunk, amely a világháború egész menetére hatással lesz. Ha a táviratában jelzett jogos remények beválnak, s nyilvánvalóvá válik, hogy tömegével ejtik a foglyokat. és az ellenség általános visszavonulót fúj, úgy tervezem, hogy Britannia-szerte a háború kezdete óta először megkondíttatom a harangokat. Ha lehet, néhány napon belül közölje, mikor jön el az ideje. Legalább húszezer hadifogoly kellene hozzá. Bizonyára megérti, hogy a ,,Fáklya“ közeledtével a legjobbkor jönne ez a demonstráció, mert bátorítóan hatna a “Fáklyá”-ban részt vevő barátainkra, az ellenség figyelmét pedig elvonná arról, hogy mi készül. A “Fáklya“ pontosan az előírt terv szerint és meglepő titokban halad. Nemsokára az egész helyzetet újra át kell tekintenünk. Rommel már csak a visszavonulással foglalkozott, de erőinek csak egy részére volt elegendő szállítóeszköze és üzemanyaga, és a németek, bár bátran harcoltak, a járműveket elsősorban maguknak tartották fenn. A hat olasz hadosztály sokezernyi katonáját kevés élelemmel és vízzel magára hagyták a sivatagban, ahol fogságba esés és a hadifogolytábor várt rájuk. A hadszíntéren tömegestül hevertek az elpusztított vagy hasznavehetetlenné tett harckocsik, lövegek és járművek. A németek feljegyzései szerint a páncéloshadosztályok kétszáznegyven bevethető harckocsijából november 5-ére csak harmincöt maradt.