éhány technikai és technológiai érdekesség: a lövegtorony egy darabból volt öntve; ez akkoriban technikai bravúr volt, a ferdén jött lövedékek egyszerűen lecsúsztak a járműről; a test páncélozása döntött páncéllemezekből készült; ez jelentősen megnövelte szilárdságot és a tankelhárító lövedékek elleni ellenállóképességet; a lánctalpak szélesek voltak; ezek segítségével a jármű könnyen tudott mozogni nehéz terepen is ( mély sár, hó ) hajtóműként dízelüzemű motort alkalmaztak, könnyűfém alkatrészekkel- a világon elsőként. 1934-ben kezdték fejleszteni, a konstrukció alapjául a BT típusú könnyűharckocsi-széria és a T-28-as nehézpáncélos szolgált. A harkovi Komintern gépgyárban egy tervezőcsoport, amelyet egy bizonyos Csiganov nevű mérnök vezetett, megtervezett egy erősebben páncélozott BT-t, amely a BT-IS prototípusnevet kapta. Legfőbb jellegzetessége a döntött páncélzatú test volt. 1936-ban egy másik tervezőcsoport is bekapcsolódott a munkába, és Mihail Koszkin vezetésével megtervezték először az A-20-as típust ( ami egy feljavított BT-IS volt, 45 mm-es ágyúval de már a T-34- re emlékeztető testtel ). Az A-20 prototípust a szovjet szakértők túl gyengének találták, azonban D.G. Pavlov, a szovjet hadsereg páncélos főcsoportfőnökségének a parancsnoka mégis rendszeresíttette a hadseregben. Sztálin azonban elrendelte egy erősebben páncélozott és erősebb fegyverzetű típus kifejlesztését is, így keletkezett az T-32. A T-32- esnél már a 76,2 mm-es ágyú egy rövidebb csövű változatát ( 76L/35 ) alkalmazták. A T-34-esnél még megnövelték a páncélvastagságot és egy hosszabb csövű ágyút alkalmaztak. A jármű tűzereje félelmetes volt. A háború elején, amikor a német páncélosok 37- és 50 mm-es ágyúkkal voltak felszerelve, ez hatalmas fölényt biztosított a T-34-nek, és gyakorlott katonák kezében ez a tank esélyt sem adott a német Pz. III-asoknak és Pz. IV-eseknek. A szovjet hadsereg azonban, sajnálatos módon, éppen gyakorlott katonákban szenvedett a legnagyobb hiányt. A T-34-es főbb modifikációi: Mod. 1940 - az első kiadott T34- széria Mod. 1941 - megvastagított páncélzat, nagyobb átütőerejű ágyú Mod. 1941/42 - kisebb változtatások Mod. 1942 - kisebb változtatások Mod. 1943 - megváltoztatott formájú torony és test Az egyes modifikációk csak a háború után lettek így elnevezve. A háború alatt szinte minden gyártásszéria máshogy készült, sőt a különböző üzemekben készült darabok között is lényeges különbségek voltak. A fenti lista csak a lényegesebb szerkezeti újításokhoz igazodik. Az 1940-es típusnál használt harckocsiágyú még messze állt a tökéletestől, így Gorkijban, a 92. számú nehézgépgyárban egy új harckocsiágyút terveztek, az F-34-es típust, és ezt kezdték a későbbi T-34-esekbe szerelni, de csak a háború kitörése után. 1941-től újfajta, egy darabból öntött lövegtornyot használtak a T-34 gyártásánál, de a régi, hegesztett tornyot is gyártották tovább. A katasztrofális gumihiány miatt lehagyták e kerekekről a gumiabroncsot, ezáltal azonban gyorsabban elhasználódtak a kerekek, és a lánctalpak is. 1942-től módosított elülső résszel gyártották (a testbe épített géppuskát, valamint a harckocsivezető által használt kiszálló és beszállónyílást javították ki, ez utóbbit két kukucskálónyílással). Az 1943-as típusnál újra kezdték visszaszerelni a gumiabroncsot a kerekekre, megváltoztatták a torony formáját, néhány szériát a németektől ellesett parancsnoki kupolával is elláttak. Új ötsebességes sebességváltót terveztek, és új üzemanyagtartállyal bővítették ki a járművet. Több, mint 15.000 darabot gyártottak ebből a típusból. A T-34/85-ös harckocsi Az új, 1943-tól gyártott német páncélostípusok - a Tigris és a Párduc lényegében behozták a szovjet T-34- esek és KV-1-esek előnyét, sőt nagy átütőerejű harckocsiágyújuknak köszönhetően túl is szárnyalták a szovjet típusokat. A T-34/76-osok ágyúja a vastag páncélzatú Tigrisekkel és Párducokkal szemben csak 500 méteren belül volt hatékony. Mivel az 1943-as harcokban a német páncélosok még többé-kevésbé fel tudták tartani a szovjet tömegrohamokat - a kurszki csata például szovjet győzelemmel végződött, a németek kb. 2200 tankot és páncélozott járművet veszítettek, a Vörös Hadsereg azonban több mint 9000-et, ami igen érzékenyen érintette még a nagy veszteségekkel kalkuláló szovjet vezérkart is, a szovjetek új harckocsitípusok kifejlesztésébe, valamint a régiek modernizálásába kezdtek. A T-34-es páncélvastagságát megnövelve új prototípust kezdtek el tesztelni T-43 néven, a teszteket azonban félbeszakították, és a főparancsnokság utasította az ágyúkonstruktőröket egy új típusú 85 mm-es harckocsiágyú megtervezésére. A már létező D-5-os típus mellé, amit a KV-85-ösbe és az SU-85-ös páncélosvadászba szereltek, még két újat terveztek és intenzív tesztelésnek vetették alá őket. Végül is a ZISZ- 53-as típust választották, de a tesztek bebizonyították, hogy a T-34-es tornya túl kicsi egy ilyen kaliberű ágyúhoz, ezért azt is megnagyobbították. A T-34/85-ösök első szériájába mégis D- 5-ös ágyút szereltek, mert a ZISZ- 53-asok alkalmazásánál váratlan nehézségek jelentkeztek. A második szériába azonban már a ZISZ- 53-as egy modernizált változatát, a ZISZ-S-53-at szerelték. Ez a típus lassan teljesen felváltotta a D-5-öt. A T-34/85 súlya 32 tonna volt, a jármű azonban megőrizte a T-34 kiváló mozgékonyságát és hatótávolságát. A későbbi, 1944-től gyártott típusokat füstbombavetővel is ellátták, valamint parancsnoki kupolát az új, 3 ember számára tervezett torony közepéről bal oldalra helyezték. Új típusú periszkópot alkalmaztak, és a rádióberendezést is áthelyezték a testből a toronyba. A háború után minden Kelet- Európai szocialista ország hadseregében rendszeresítették, az 50-es és a 60-as évek úgyszólván minden jelentősebb fegyveres konfliktusában jelen volt- a Közel- keleti arab- izraeli konfliktus, Korea, stb. 40 ország hadserege használta, néhány helyen még ma is használják, sőt, kanadai ENSZ- katonák még Boszniában is találtak egy kilőtt T-34/85-öst. 1998-ban.