Amikor a Holocaust oktatásáról beszélünk, gyakran szóba kerül, hogy a tanárnak magának mit kell tudnia róla, és mely aspektusait kell előtérbe állítania az órákon. Szerintem azonban, ennél sokkal fontosabb kérdés, hogy a diákok hogyan képesek tanulni a holokausztról. Természetesen a történelemtanároknak behatóan kellene ismerni a holokauszt történetét. Ám ez önmagában még nem garantálja, hogy a diákok odaadóan fogják azt tanulmányozni. Véleményem szerint a tanár fő feladata nem abban áll, hogy előadjon a holokausztról, és a tankönyvet olvastassa a tanítványaival, hanem hogy történelmi dokumentumokkal ismertesse meg őket: az elkövetőktől származó parancsokkal és jelentésekkel, a túlélők tanúságtételeivel, naplókkal, fotókkal stb. Ezáltal a tanulók sokkal többet kapnak annál, hogy pusztán a történelmi tényeket megismerik. Felismerik, hogy miért nagyon is aktuális ma a holokauszt történetével foglalkozni. A középpontban a diáknak kell állnia. Mindazonáltal természetesen a tanár feladata ennek a tanulási folyamatnak az elindítása. Ez az előadás néhány lehetőséget szeretne bemutatni, hogy a tanár mi módon motiválhatja a diákokat az intenzív tanulásra, több eltérő megközelítési módot fog közelebbről megvizsgálni. Egy olyan órasorozat koncepcióját fogom most felvázolni, amely az európai zsidók elpusztításának állomásainak folyamatáról szól, középpontjában az érintett emberek hozzáállása, illetve magatartása áll: elkövetőké és áldozatoké, valamint be nem avatkozóké és a zsidóüldözések azon ellenfelei, akik maguk nem voltak közvetlenül érintve. A megsemmisítés folyamata Raul Hilberg 1961-ben megjelent “The destruction of the European Jews” (Az európai zsidók elpusztítása) című alapművében bemutatta, hogy a megsemmisítés folyamata nem a tömegsírokba lövésekkel és a haláltáborokkal kezdődött, hanem már jóval előbb, a zsidók polgári életének ellehetetlenítésével. A folyamatot elemezve Hilberg felismerte, hogy annak volt egy perverz belső logikája. Jóllehet a feltételek országonként eltérőek voltak, az elkövetők minden esetben megtették a kellő lépéseket annak érdekében, hogy az üldözések módszeresen és minden részletre kiterjedő alapossággal menjenek végbe. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az üldözéseket már kezdettől fogva a zsidók kiirtásának szándéka vezérelte volna. Hitler 1933-ban még nem tudhatta, hogy majdan képes lesz zsidók millióinak meggyilkolására. Mindazonáltal, a holokauszt nem egyszerűen a gyűlölet és erőszak spontán kirobbanásából indult ki, hanem fokozatos radikalizálódás jellemezte, amely 1941-ben, a Szovjetunió megtámadása után, szisztematikus népirtássá nőtte ki magát. Az elmúlt évtizedekben számos kutató vizsgálta a folyamat belső dinamikáját. Amíg az azt előmozdító fő tényezők meghatározásában még mindig nincs egyetértés, a radikalizálódás Hilberg által felvázolt stádiumai – legjobb tudásom szerint – általánosan elfogadottak. Ezért úgy gondolom, hogy Hilberg elemzése még mindig jó kiinduló alapul szolgálhat, bár – a közelmúltban elérhetővé vált új forrásoknak és a kutatás előrehaladásának köszönhetően – az egyes országokban történt konkrét események bizonyos kérdései pontosabban megválaszolhatók, mint voltak negyven évvel ezelőtt. Hilberg a következő stádiumokat említi: 1. a zsidók körének meghatározása, regisztrálásuk és megjelölésük 2. tulajdonaiktól való megfosztásuk 3. gettókban és tranzittáborokban való koncentrálásuk 4. deportálásuk 5. meggyilkolásuk a halál-, koncentrációs- és munkatáborokban Ezzel a tagolással a rendszer kegyetlen belső logikáját írja le, s nem pedig egy szigorú időbeli egymásutániságot. Mivel az üldözések országonként más és más időpontban kezdődtek, voltak időbeli átfedések. A náciknak évekbe tellett, hogy az első két szakaszt befejezzék a németországi zsidók esetében. Bizonyos áldozatokat, például sokakat Németországból, Ausztriából és Csehországból kétszer is deportáltak: a szülővárosukból tranzittáborokba, keleti gettókba vagy Terezinbe, és onnan később tovább a haláltáborokba. Az öt fő szakasz, amelyet Hilberg említ, azonban mindenhol megvolt. Egy ponton a legördögibb elkövetők maguk is tisztában voltak ezzel. A Wannsee-i Konferencián, amikorra a szisztematikus tömeggyilkosságok már megindultak, Reinhard Heydrich visszatekintett beszédében az 1933 óta folytatott náci zsidópolitikára, ez a Wannsee-jegyzőkönyvben rögzített beszéde már tartalmazza ezt az öt szakaszt. A tanulási folyamat szerkezete Hilberg elemzését alapul véve azt javaslom, hogy a tanulási folyamat az osztály öt kiscsoportra bontásából induljon ki; minden egyes csoport tanulmányozzon egyet a Hilberg által említett öt szakaszból. Ez a koncepció nem tekinti témájának annak tanulmányozását, hogy mi történt azokkal a zsidókkal, akiket elűztek Németországból vagy átmeneti menedéket találtak a megszállás alatt még nem lévő országokban, vagy semleges országokban, esetleg más földrészen. Az elűzetés és a menekülés, s ezek gyakori kudarca, valamint a zord körülmények, amik között a menekültek nagy része élni kényszerült, egy másik előadássorozat témája lehetne. Annyit azonban be kell mutatni, hogy a náci zsidópolitika egészen a háború kezdetéig a zsidók minél teljesebb kirablására és szülőföldjükről való elűzésére irányult; olyan kettős célkitűzés volt ez, amely már a kezdetektől önellentmondást tartalmazott, és Lengyelország német inváziója után teljességgel kivitelezhetetlennek bizonyult. A jelen koncepciónak az a célja, hogy azt mutassa be, hogy az elkövetők miként tervezték, szervezték és hajtották végre az üldözést és a népirtást, és egyúttal megértesse, hogy az üldözések hogyan érintették az áldozatokat. Mivel a megsemmisítés folyamata nagyon összetett volt, és területenként nagyon eltérő feltételek között hajtották végre, példákon keresztül kell rávilágítanunk a megvalósulás mikéntjére. Az iskola adta feltételek nem teszik lehetővé számunkra, hogy átfogó tudásra törekedhessünk. A példák bemutatását azonban nem csak maga a téma kívánja meg, hanem az oktatási célok is. Ha a diákoktól azt szeretnénk, hogy ne pusztán új információkat sajátítsanak el, hanem érzelmileg is közelebb kerüljenek – legalábbis egy bizonyos fokig – a tömeggyilkosság iszonyatának megértéséhez, akkor eléjük kell tárnunk az áldozatok életrajzait, tapasztalataikat és reakcióikat. Itt azonban nem a tömeggyilkosságokról fellelhető legborzasztóbb fotók és dokumentumok bemutatására gondolok, mert ennek ellenkező hatása is lehet. Mindamellett meggyőződésem, hogy a tanulóknak naplókat és a túlélők tanúságtételeit olvasniuk kell, nem csak a tankönyvet. Csak így juthatnak el addig, hogy rádöbbenjenek, hogy szenvedő emberekről volt szó, s nem csak egy arctalan, névtelen tömegről. S itt még megemlíthetjük, hogy minél több megközelítést veszünk be az oktatásba, minél több módszerre építjük a koncepciónkat, annál több esélyt adunk arra, hogy a diákok partnerekké váljanak abban, hogy mélyebb intellektuális és érzelmi szinteken tárjuk eléjük a holokauszt valóságát. Ha a módszerbeli változatosságtól azt reméljük, hogy a tudásra irányuló vágyat ébreszti fel a diákokban, akkor nem építhetünk az általános bemutatásra, hanem kizárólag a konkrét, egyedi példákra. Ilyen típusú források segítik elő, hogy a tanulók aktív és produktív részesei legyenek a tanulási folyamatnak, inkább a tanulás alanyai, mintsem a tanítás tárgyai. Amikor ezt a koncepcióit kipróbáltuk a gyakorlatban, a Wannsee-i Konferencia Házában (House of the Wannsee Conference) tartott tanulmányi napokon, a diákok kis csoportokban párhuzamosan dolgoztak. Ha elegendő idő áll rendelkezésre, az egyes stádiumokat egymást követően is fel lehet dolgozni. A módszer mindkét esetben ugyanaz: cselekvő tanulás, és nem pusztán a tanár előadásának hallgatása. Ha az egyes szakaszokat egymás után vesszük, akkor a diákoknak több anyagot kell adni, amivel dolgozhatnak, hogy így még árnyaltabb képet kapjanak a történelmi folyamatról. A nézőpontok többfélesége Döntő kérdés, hogy tekintettel legyünk a különböző helyzetekre és nézőpontokra, amelyek a folyamat egyes résztvevőit jellemezték. A diákoknak elemezniük kell, hogyan viselkedtek az elkövetők, az áldozatok, a be nem avatkozók és a nácik nem-zsidó ellenfelei. Az elkövetőktől származó iratok és az áldozatok beszámolói abba engednek betekintést, hogy az eseményeket hogyan látták ezekből az ellentétes nézőpontokból. Nem erkölcsi viszonylagosságra törekszünk; azért megkerülhetetlen mindkét oldal szemszögéből megvizsgálni az eseményeket, hogy a magatartásukat és tetteik következményeit meg tudjuk magyarázni. A náci dokumentumok megismertetnek a náci hierarchia különböző szintjein álló elkövetőkkel és azok különféle feladatköreivel: a döntés- és törvényhozókkal, a propagandistákkal, a köztisztviselőkkel, a tömeggyilkosságok megszervezőivel és parancsnokaival és végül a mészárlás közvetlen kivitelezőivel. A túlélők beszámolói azt mutatják meg, hogy a zsidók miképpen próbáltak megbirkózni borzasztó helyzetükkel, amibe az elkövetők juttatták őket. Az áldozatok lehetőségei, hogy megvédjék integritásukat és méltóságukat, fokról fokra beszűkültek. Ennek ellenére még a gyerekek is csodálatraméltó bátorságról tettek tanúbizonyságot a túlélésért vívott harcban. Bizonyos beszámolók ezen felül bámulatba ejtő összetartásról tanúskodnak egy olyan könyörtelen rendszerben, amely úgy lett megalkotva, hogy embert embernek farkasává tegye. Sok forrásból megismerhetjük a be nem avatkozókat, azokat a kívülállókat, akik közvetett módon, közömbösségük folytán, illetve hallgatólagosan, vagy sokszor nyíltan támogatták a megkülönböztetés és elembertelenítés gyakorlatát. A fényképek megmutatják, hogy a zsidók megalázása nem távol a világtól, hanem a hétköznapok részeként, a dolgukra igyekvő emberek sokaságának szeme láttára történt. Más fotók viszont a tiltakozás és a szolidaritás mély benyomást keltő példáiról tanúskodnak, azoknak a példáiról, akik dacoltak a náci rendszer minden különvéleményt elnyomó terrorjával. Voltak – bár sajnos nagyon kevesen – akik nem-zsidó létükre eltökélten szembehelyezkedtek az őket közvetlenül nem sújtó náci rendszerrel, és vették a bátorságot, hogy saját erejükből segítsenek a zsidókon. Ha ezeket a hozzáállásokat összevetjük egymással, tisztábban felismerhetők a valódi válaszutak. Míg az áldozatoknak sokszor nem volt igazi választási lehetősége, addig az elkövetők előtt többféle alternatíva is nyitva állt. A megsemmisítés menetét nem holmi irányíthatatlan mechanizmus tartotta mozgásban, s az elkövetők sem minden esetben kaptak konkrét parancsokat. Azok, akik megtervezték, szervezték és kivitelezték, vagy engedték megtörténni a gyilkosságokat, meghozták a maguk döntését, és ezért őket terheli a felelősség. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert elkövetők és támogatóik, valamint a be nem avatkozók vég nélkül ismételték azt a meggyőződésüket, hogy csupán parancsot hajtottak végre, és az életüket tették volna kockára, ha a kényszerítésnek szembeszegülnek. Az első csoport Az első csoport témája a zsidók körének meghatározása, nyilvántartásba vétele és megjelölése lesz. Az idevonatkozó dokumentumok alátámasztják, hogy az elkövetők egy átfogó kritériumrendszert igyekeztek kidolgozni a rasszista ideológia alapján arról, hogy ki számít zsidónak. A köztisztviselők pedig készségesen segédkeztek az “árja faj” állítólagos ellenségeinek nyilvántartásba vételében. A zsidók megjelölésének kérdése kapcsán a német zsidóságnak a sárga csillag viseléséhez való viszonyulását vizsgáljuk. A naplóbejegyzések és a visszaemlékezések fényt vetnek arra, hogy milyen súlyosan érintették a zsidókat ezek a kirekesztést és megalázást célzó rendelkezések, s hogy hányféleképpen próbáltak megbirkózni ezzel. Megismerhetjük a nem zsidók reakcióit, melyek a bántalmazástól, a megalázáson át a titkos együttérzésig terjedtek. Egy konkrét esetben nem-zsidók szándékosan sárga csillagot varrtak fel ruhájukra. A legenda ezt a tettet hibásan a dán királynak tulajdonítja, míg valójában a megszállt Csehországban fordult elő ez az eset, amit egy a Cseh-morva Protektorátus közigazgatása által készített dokumentum is alátámaszt. Az általam említett anyagot egy fogalmazási feladat témájául javaslom, melynek azonban nem a fogalmazási készség csiszolása a célja, hanem, hogy elősegítse a történelmi források megértését és az áldozatokkal való együttérzést. A javasolt feladat meglehetősen összetett: “Képzeld azt, hogy egy semleges ország újságírója vagy, aki Németországban tartózkodik 1941. szeptember-októberében. Írj egy cikket a német zsidók sárga csillaggal való megbélyegzéséről! Az írásod kitérhet a zsidók körének meghatározására és a regisztrálásukra, de az érintettek (elkövetők, áldozatok, be nem avatkozók és ellenszegülők) hozzáállására kell összpontosítania.” Talán nem haszontalan előzetesen megbeszélni a diákokkal, hogy melyik aspektust emeljék ki a maguk írásában. Én a sárga csillag viseléséhez való viszonyulást javasolnám, ugyanis a ‘zsidó’ fogalmának meghatározása roppant összetett kérdés, aminek a végeredménye teljességgel abszurd volt. Talán elegendő összefoglaló jelleggel pár szót szólni arról, hogy mi volt a megjelölésnek a rendszerben betöltött szerepe. A semleges ország újságírójaként felvett nézőpont elkerüli az áldozatokkal való azonosulás szükségességét, miközben arra vezeti rá a diákokat, hogy együtt érezzenek az áldozatokkal, hogy nagyobb empátiát tanúsítsanak irányukban. Az elképzelt újságírói beszámoló ugyanakkor informatív jellegű is, hiszen a zsidók megbélyegzésének mikéntjét tényszerűen tolmácsolnia kell a „Harmadik Birodalom” történetében kevésbé jártas olvasónak, ily módon a történelmi tényanyagra összpontosító kognitív megközelítés és az érzelmi megközelítés összekapcsolódik egy feladaton belül. A második csoport A második csoport témája, a zsidóknak tulajdonuktól való megfosztása és anyagi ellehetetlenítése, túlságosan összetett és fáradságos kifejtést igényelne, legalábbis általában így viszonyulnak hozzá. Az államigazgatásban alkalmazottak közreműködése a zsidók államilag szervezett kirablásában, szerepük a zsidók polgári életének felszámolásában valóban nehezen olvasható ki a dokumentumokból azok rendkívül hivatalos nyelvezete és tettetett tárgyilagossága miatt. Egy olyan iratra hívnám fel itt a figyelmet, amely megkönnyíti a diákok számára, hogy behatóbban tanulmányozzák a zsidó tulajdon állami kisajátításának folyamatát. Az úgy nevezett Göring Konferencia jegyzőkönyveiről van szó, melyek e folyamat kiemelkedő fontosságú lépcsőfokát dokumentálják. A konferencia a Birodalmi Légügyi Minisztériumban ült össze három nappal az 1938. novemberi pogromok után. A jegyzőkönyvek feltárják az érintett elkövetők által használt nyelvezet rendkívüli képszerűségét. A javaslatom az, hogy a csoport rendezzen meg egy színpadi felolvasást ennek a szövegnek az alapul vételével, azonban itt nem egy hagyományos dráma színrevitelére gondolok. Semmiképpen nem javasolható, hogy bárkinek is – még ha csak az előadás erejéig is – olyan személyekkel kelljen azonosulnia, mint Göring, Heydrich vagy Göbbels. A színpadi felolvasás egy olyan előadásmódot igényel, amelyben a színész (vagy felolvasó) tudatos távolságot tart a megjelenített személytől, még annál is nagyobb távolságot, ami Bertold Brecht epikus színházát jellemezte. Az első feladathoz hasonlóan itt sem a művészi érték a cél, hanem az események láncolatának megértése. A Göring Konferencia megértése megkívánja a kontextusát képező történelmi szituáció megismerését: Hitler hatalomra jutásától a német zsidóknak tulajdonuktól való megfosztásáig. A feladat részeként ezért rövid ismertetőt is kell írni, ami a konferencia résztvevőiről és a történelmi kontextusról tájékoztatják a hallgatóságot, amelynek elkészítéséhez más forrásokat is fel lehet használni. A harmadik csoport A harmadik csoport feladata, hogy egy nagyon figyelemre méltó történelmi forrást elemezzen, bemutasson és kommentáljon egyéb források tükrében. Ez a különös történelmi forrás egy fotósorozat, amely Lörrach délnyugat-német városból és környékéről való zsidók deportálását dokumentálja. A deportálás 1940 októberében zajlott le, amikor a Baden és Palatinate környékén élő zsidókat vitték el a dél-franciaországi Gurs-ben lévő táborba. A deportáltak nagy részét később átszállították Auschwitzba, ahol meggyilkolták őket. Ez az 1940-es rendőri akció eltért az 1941 októberétől kelet felé indított deportálásoktól abban, hogy akkor még nem rögtön haláltáborokba és tömeges kivégzésekre vitték a zsidókat, azonban nagyon hasonlóan módon kivitelezték, mint a későbbi deportálások. A 22 fotóból álló sorozat jelenetei nagyon megindítóak, ha figyelmesebben megnézzük őket, és fontos forrásként szolgálnak. Nem csupán elkövetőket és áldozatokat örökítenek meg, hanem be nem avatkozókat is. Elégséges egyéb forrásunk is van erről a deportálásról, ahhoz, hogy a fotókat történelmi kontextus tükrében kíséreljük meg elemezni. Noha a tanárok gyakorta veszik igénybe a fotók tanúságtételét az órákon, és roppant hatásosnak tartják – emlékezzünk csak a mondásra, miszerint “Egy kép többet mond el, mint ezer szó.” – mégis ritkán várják el a diákoktól, hogy valamiféle kommentárt vagy elemzést fűzzenek a fotókhoz, hogy megfogalmazzák a maguk számára, hogy mit mond nekik az adott fotó. Ahhoz, hogy a fotót ‘szóra lehessen bírni’ mély elemzésre és alapos háttérkutatásra van szükség. Ez a feladat hárul a harmadik csoportra. Lévén, hogy a diákoknak egy ilyen jellegű feladat rendszerint még új, részletes kérdésekkel segíthetjük a munkájukat. A negyedik csoport A negyedik csoport témája a zsidók gettóbeli helyzetének elemzése. A gettókban, általánosságban véve embertelen állapotok uralkodtak, ugyanakkor a különböző gettók között nagy különbségek is voltak. Az önéletrajzi írás, amit választottam a gettóbeli körülmények bemutatására, éppen ezért nem tekinthető általános érvényűnek, de persze ez igaz bármely más beszámolóra is. Az említett önéletrajz egy olyan zsidó nőtől származik, aki gyerekként volt élet és halál szemtanúja a Varsói Gettóban, és túlélte a gettó likvidálását. Megismerjük a Varsói Gettó hétköznapjainak sokféle aspektusát, a beszámoló közvetlensége és józansága pedig megdöbbentő közelségbe hozza a gettó borzasztó valóságát. Mivel utószó nem kommentálja a szöveget, aki úgy érzi, hogy a gettóról nincs annyi történeti háttérismerete, ami biztosíthatná a szöveg egészen világos megértését, annak érdemes más művekben is utánanéznie. A javasolt feladat pontosan egy ilyen magyarázó szöveg megírása. Ez a munka alapos olvasást igényel, és a szöveg mély és kritikus átgondolását, valamint kutatómunkát, amely segít beazonosítani a felbukkanó neveket és fogalmakat, és behatárolja a történeti kontextust. Ehhez járul még egy pótlólagos feladat, ami képes komolyan motiválni a tanulókat: olyan fotók kiválogatása, amik megfelelően illusztrálják a szöveget. Szem előtt kell tartani, hogy a csoport célja, hogy a bennlakók szemével tudják látni az eseményeket, nem lesz elérhető, ha inkább a fotók válogatására fordítják a figyelmüket, mintsem a szöveg kommentálására. Ezért azt javaslom, hogy tisztázzák a diákokkal, hogy minek szenteljék a legtöbb figyelmet. Ha a csoportnak sikerül egy olyan anyagot összeállítania, ami valóban képes a mélyebb összefüggések felmutatására, akkor ez – ha a többi diák érdeklődésére is számot tarthat – az egész osztály előtt újra előadható. Az ötödik csoport Az utolsó csoport témája maga a tömeggyilkosság. Az egész folyamatot lehetetlen átfogó alapossággal ismertetni, ezért nehéz döntések meghozatalára kényszerülünk: a gyilkolás melyik formájára fordítsunk több figyelmet? Milyen forrásokat használjunk? Hogyan tarthatjuk fönn az egyensúlyt az érzelmi és a kognitív elemek között? Úgy gondolom, hogy Auschwitz-Birkenau példáján keresztül sok szempontból megfelelően be tudjuk mutatni a tömeggyilkosság megvalósulását. Nem azért esett rá a választásom, mert Auschwitz az egész holokauszt szimbólumává vált, hiszen nem célunk az, hogy erősítsük azt a beállítódást, mely a holokausztot pusztán Auschwitz történetére kívánja redukálni, s ha más érvek nem szólnának mellette, inkább valamely kevésbé ismert tábort választottam volna. Auschwitzot példaként venni a hozzáférhető források miatt tűnik célravezetőnek. Lehetőségünk van arra, hogy összevessük egy Auschwitz túlélő nagyon pontos és lényeglátó visszaemlékezését az egyik legmagasabb beosztású SS tiszt vallomásával, amelyben tetteit kísérli meg igazolni, s ebben való igyekezetében akaratlanul is leleplezi saját magát. Ha például az Einsatzgruppen valamelyik bűntettét választanánk, akkor a forrásaink nagyon egyoldalúak lennének: az elkövetők tanúvallomásai túlsúlyban volnának, míg alig találnánk olyan áldozatot, aki a tapasztalatait dokumentálni tudta. Áldozat és elkövető elbeszélésének szembeállítása nem azt kívánja sugallni, mintha mindkét nézőpontot egyenlő értékűnek tekintenénk, és az elkövetőnek is lehetőséget akarnánk adni, hogy a maga szemszögét is előadhassa. Ruth Klueger emlékeit auschwitz-i fogvatartásáról és Rudolf Höss önéletrajzi feljegyzéseit olvasva rögtön világossá válik, hogy a szövegek státusa mennyire más. Az a diák, aki képes megérteni, hogy más-más mértékben hihet a két eltérő helyzetben született írásnak, az belátja annak fontosságát is, hogy a tábor-parancsnok írásához kritikusan, fenntartásokkal, míg a túlélő beszámolójához együtt érző odafordulással közelítsen. A cél tehát ismét az empátia és nem az azonosulás. Ruth Klueger hangvétele egyébként szintén arra készteti az olvasót, hogy némi távolságot tartson. A diáknak ki kell gyűjteni a kulcsmondatokat ezekből a szövegekből, s ez nem csupán a tartalom visszaadását követeli meg tőle, hanem az elemzést és a lényeget érintő kérdések megvitatását is: melyek Ruth Klueger leglényegesebb állításai a kiválasztott fejezetben, és Höss önéletírásának mely szakaszaiban érhető tetten legtisztábban a tömeggyilkosság szelleme? Az hogy a kulcsmondatok kiválasztása szubjektív, egyáltalában nem hátrány, mert így a megbeszélés is arra fog irányulni, ami a diákot leginkább megérintette intellektuális és érzelmi tekintetben. Mivel a tanulók a választott kulcsmondatokat először az adott csoporton belül beszélik meg, lehetőség van az érvelés finomítására és mások véleményének meghallgatására, mielőtt a hallgatóság előtt felszólalnának. A kiválasztott szövegrészek aztán további kommentárok és diszkusszió kezdőpontját képezhetik. Az Önök előtt kifejtett koncepciót az elmúlt hónapokban sokszor volt alkalmam kipróbálni munkatársaimmal együtt a Wannsee-i Konferencia Házában. A tapasztalatok bíztatóak voltak. A diákok érdeklődését sikerült felkeltenünk a feladatokkal, és sok érdekes előadás született. A koncepciónk más országban való alkalmazásakor hasznos lehet egy saját adaptációt kifejleszteni, ami figyelembe veszi az esetlegesen eltérő iskolai feltételeket, és magában foglalja a holokauszt adott országbeli eseményeit. Esetleg a diákokat is be lehetne vonni az adaptáció elkészítésébe. A fotókra épülő feladatot például lehetne a diák saját városára vagy lakókörnyezetére vonatkoztatni. Elképzelhető, hogy a helyi irattárak vagy múzeumok tudnak ilyen fotókkal szolgálni, vagy ha nem, meg lehet próbálkozni újsághirdetést föladni. A diákok továbbá készíthetnének interjút a Budapesti Gettó valamely túlélőjével, és azt hasonló módon hasznosíthatnák, ahogy azt bemutattam a lengyel túlélő visszaemlékezése kapcsán. Egy hasonló feladat persze sok munkát igényel, de diáknak és tanárnak egyaránt emlékezetes tapasztalat lehet.