Ki ismeri Hitlert? Sokan hallottak gyilkos indulatairól és tetteirôl, tudják, hogy a németeket demagógiával csábította el, mégis minden viharon át ma-ga mellett tudta tartani támogatóit és mindenekelôtt a hadsereget. Tudják, hogy a németek egész vezetô gárdája vakon rohant utána még akkor is, amikor élô emberi roncsként egyenesen a szakadékba vezette országát, és mintegy 50 millió halott hekatombáját hagyta maga után, amikor végül ön-kezével vetett véget életének. De vajon ismerjük-e Hitlert igazán? A Hitler-kép még mindig homályos. Idôben elôször az a Hitler-kép született meg, amely szerint a németek vezére voltaképpen semmiféle eszmei-politikai elgondolással nem rendelkezett, s egyetlen igazi képességét, taktikai érzékét eltökélt opportunistaként a mindenko-ri helyzetnek megfelelôen kamatoztatta (Alan Bullock, Rauschning). A korai irodalmat véve alapul, kivételt képez ez alól Olden, aki Hitler néhány alapesz-méjét vagy rögeszméjét komolyan veszi, és azokat pszichés sajátosságokkal próbálja magyarázni. Míg például Rauschning a hitleri antiszemitizmust is fel-oldja a politikai eljárások, szükségességek, opportunitások olvasztótengelyében, addig Olden mély zsidógyűlöletrôl beszél, amelyet szerinte valami fiatalkori tra-uma válthatott ki, például az, hogy egy zsidó elszerette Hitler kedvesét. Sötét erôk bábja Rauschning felfogása a nihilista Hitlerrôl – hivatkozva vagy anélkül – többféle magyarázathoz szolgálat alapul. Jól megfért például azzal a felfogással, amely szerint a náci vezér a nácizmus története szempontjából jelentéktelen figura. Hit-ler nem volt egyéb, mint báb a német nagytôke, a Reichswehr stb. kezében. Egyszerű kiszolgáló, aki helyett a felsoroltak mást is találhattak volna céljaikra. Finomabb formájában e felfogás úgy fogalmazódik, hogy Hitlert személyes tu-lajdonságai a lehetô legjobb kiszolgálóvá tették; nem volt tehát véletlen, hogy a sötét erôk éppen ôt választották a baloldal leküzdésére és a német imperializmus céljainak megvalósítására. Ezt a tézist elsôsorban a kelet-németországi "marxis-ta" kutatók képviselték, nem kímélve idôt és fáradtságot annak bizonyítása érde-kében, hogy Hitlert a német finánctôke pénzelte, a Reichswehr nagy része elfo-gadta, sôt egyes döntô pillanatokban másokkal szemben preferálta, és hogy az egyházak sem tanúsítottak komoly ellenállást a nácikkal szemben, amikor még módjukban állt volna. Az igaz, hogy az elitek több-kevesebb egyetértése nélkül aligha keletkezhet új-fajta kormányzati szisztéma, de az így kialakuló Hitler-kép egyoldalú, mert leg-jobb esetben is csak Hitler elfogadásának részleges társadalmi indokait tartal-mazza, és hiányos, mert nem foglalja magába a szereplô tulajdonságait. Ebbôl legfeljebb azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a nagytôke, a Reichswehr és a vezetô elit súlyos tévedésben leledzett, amikor a hitlerista kísérlethez hozzájá-rult, hiszen érdekei védelmét, felfogása érvényesítését egy olyan emberre (moz-galomra, államrendszerre) bízta, amely az országot rombadöntötte, minden ko-rábbinál tragikusabb helyzetbe hozta, beleértve ebbe az iparbárókat, a hadsereg vezetôit saját személyükben is. Ezen a ponton aztán vagy megelégszünk az is-mert magyarázattal, amely a német imperializmus vad természetére utal, vagy kénytelenek vagyunk megkérdezni, ugyan mi vette el ezeknek az uraknak a jó-zan eszét, illetve, mi tévesztette meg ôket. Ugyanezt a kérdést egyébként a 14 millió náci szavazóval kapcsolatban is feltehetjük, hiszen a mintegy 5 millió német halottból vélhetôen elég sok közülük került ki. És ezzel vissza is érünk Hitler személyiségéhez. Ki volt végül is az az ember, aki képes volt e megté-vesztésre? A karizmatikus tirannus Hitler, mint egy társadalmilag meghatározott szerep hordozója, feltűnt a nyugat-német történetírás baloldali köreiben is (Dirk Stegmann, Reinhard Kühnl és má-sok), ám a többség itt más közelítésekkel dolgozott. E kísérletek célja abban állt, hogy a német társadalmat a lehetôség szerint tehermentesítse a nácizmus bűneitôl. Következésképpen mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a nácikat és vezetôjüket egyrészt a német történelemtôl és a németségtôl magától minél jobban eltávolítsák, másrészt, hogy a nácik és fôként Hitler hatalmát ter-mészetfölöttivé növeljék. Hitler rendkívüli szónoki tehetsége, démoni ideológiá-jának soha nem ismert bűvös kisugárzása, félelmetes akaratereje kapta a döntô szerepet a nácizmus sikerében. Megszületett a "karizmatikus tirannus", a negatív karizmával bíró hôs fogalma, a nemzet-állami vallás utolsó harcosának figurája. Ehhez fel kellett fedezni, hogy Hitlernek igenis volt világnézete, hite, úgyszól-ván vallásos hite saját missziójában, szilárd akarata e misszió betöltésére, misz-tikus hatása az akaratátvitelben szónoklatai által, és hallatlan taktikai tudása, amellyel mindig minden hézagot, ellentmondást áthidalt. Ennek a Hitler-képnek a megfogalmazásában közreműködött Ernst Nolte és Joachim Fest is, bár egyikük sem volt még kategorikus. Fest például döntô hitle-ri vonásnak vélte a szorongást, amely szerinte egész életének legfôbb hatóereje lett volna. Nolte Hitler karizmatikus egyéniségét csak érintette, és nagy gondot fordított arra, hogy a nácizmust – a német tájtól való minél sikeresebb eltávolítá-sa érdekében – nemzetközi jelenségként magyarázza meg. A nácizmust, mint az összeurópai liberalizmus válságának termékét mutatta be, kikapcsolva a kérdéskörbôl két nem éppen jelentéktelen motívumot. Egyrészt, hogy Németor-szágban a nácizmus anélkül következett be, hogy a liberalizmus valaha is gyöke-ret vert volna, másrészt, hogy ahol viszont a liberalizmus tényleg gyökeret vert, ott a válságot mindenütt túl is élte, és azt nem váltotta fel sem nácizmus, sem más hozzá hasonló képzôdmény. Fel kell figyelnünk arra, hogy a nácizmusnak mint a liberalizmus válságára adott válasznak a megfogalmazása már nemcsak a német nagytôke, a Reichswehr stb. védelmét foglalta magába az ellenállhatatlan náci mozgalommal és az ugyan-csak ellenállhatatlan hitleri akaraterôvel szemben, hanem érvet jelentett maguk-nak a náciknak és – végsô soron – Hitlernek a védelmében is. Végül is nem ô tehetett errôl a válságról! A Führer-legenda vége Mondanunk sem kell, hogy a vita ezzel nem ért véget. A hitleri akaraterô és dön-tésképesség hangsúlyozása önmagában véve egy közel ötszáz-oldalas cáfolatot váltott ki Werner Maser tollából. A szerzôtôl megtudjuk, hogy Hitler nem is volt igazi Führer, nem vezetett, hanem csak bukdácsolt a napi események között. Mindig mások és az események döntöttek helyette. A nácizmus egy idô után úgy hatott – mondja Maser Speert idézve –, "mint egy golyó ballisztikus ereje, ha már egészen kívül van a csôbôl; automatikusan tovább csinálják, jóllehet már semmi célja többé, hogy bármit is csináljanak". Ezt a hatást – halljuk tovább Masertôl – Hitler világnézetével érte el, amit viszont – embertelen aspektusai ellenére – mindenkire rá tudott kényszeríteni manipulációval, szokatlan szónoki adottságával és azzal a képességével, hogy az emberekben kioltsa a kritikai ér-zéket. E bűvölet hatása alatt hitte mindenki – barát és ellenség egyaránt –, hogy Hitler államférfinak ugyanaz, mint szónoknak, holott egy diktátor minden ké-pessége, akaratereje és döntésképessége hiányzott belôle. A folyó Hitler nélkül haladt a maga útján. Maser arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a pusztítás és pusztulás nem Hitler világnézetének, akaratkifejezésének és döntéseinek, hanem a vezetés hiányai-nak, Hitler döntésképtelenségének következménye volt. Maser, mint ígéri, úgy próbál véget vetni a Führer-legendának, hogy Hitler helyett az alvezérek cso-portját és a kilôtt golyót, vagyis valami sorsfélét tesz fôszereplôvé. E végered-mény kedvéért meg kell feledkezni Hitler világnézetérôl, s így talán nem is vé-letlen, hogy a "Mein Kampf" c. fejezetben Maser sok mindenrôl ír, de a műrôl szinte semmit. A golyót egy meggyôzôdéses szónok lövi ki ugyan, ám arról, hogy utóbb mi történik, jószerivel senki sem tehet, maga a lövöldözô sem. Válasz az ázsiai barbarizmusra Idôközben viszont a történetírásban keletkezett egy olyan új áramlat is, amely szerint a fasizmus és a nácizmus – úgymond önmaga ellenére – az archaikus ideológiáját erôszakos modernizálásra használta fel, ezáltal néhány elmaradott országban megteremtette az átmenetet a modern jóléti társadalom felé. Ezt a Németországban elsôsorban Rolf Dahrendorf által képviselt tételt a német törté-nészek jó része tagadta, elsôsorban azt hangsúlyozva, hogy a német társadalom elmaradott vonásait, elemeit nem a nácizmus számolta fel, ellenkezôleg, több vonatkozásban megszilárdította. Ezek végül is azáltal pusztultak el, hogy elpusz-tították magát a nácizmust és vele együtt a német társadalom archaikus vonásait. Végül a nyolcvanas évek nagy német történészvitáját Nolte váltotta ki, amikor azt a megállapítást kockáztatta meg, hogy a hitleri barbarizmus csupán válasz volt az ázsiai barbarizmusra, mi több: prevenció vele szemben. E tételt mások kiegészítették azzal, hogy a Szovjetunió 1941-ben már készen állt a Németor-szág elleni támadásra, így tehát Hitler e szempontból is csak prevenciót hajtott végre. Míg Noltét közelrôl fôleg Fest, némileg távolabbról a neves történész, Andreas Hillgruber támogatta, másfelôl a történészek egész tábora szállt szembe tételével. A két Mommsen, Broszat, Jäckel, Kocka és sokan mások ragadtak tol-lat, hogy a nácizmus mint sztálinellenes prevenció tételét elutasítsák, és elhárít-sák ezzel együtt a nemzeti történelem konzervatív szemléletű átköltését, historizálását. Igaz, ami igaz, Hitler nemcsak nem tudott a Gulág-szigetekrôl, amikor a húszas évek elején már gázba akarta fojtani a zsidókat, de a Gulág ak-koriban még nem is létezett. Mi több, amikor Hitler a szovjetellenes háború so-rán kezdte megismerni a bolsevik rendszer valóságos vonásait és azon át Sztá-lint, nem egészen véletlenül vált ennek a "fickónak" a tisztelôjévé. Végeredményben a röviden felsorolt Hitler-interpretációk két megközelítést tar-talmaznak. Az egyik a társadalomból, a másik a személyiségbôl indul ki. Nem tagadható sem az egyik, sem a másik létjogosultsága, ha egy olyan karrier megértésérôl van szó, mint amilyen Hitleré volt. Úgy tűnik azonban, hogy a két közelítés szétválasztása vagy szembeállítása zavarja a megértést. Önmagában sem az egyik, sem a másik nem elegendô egy történelmi személyiség szerepének feltárásához. Végül is marad a kérdés: ki volt ez az ember? Hit, fanatizmus, manipuláció Ki volt Hitler? Képzeljük el Hitlert – mondjuk – a bismarcki Németországban, ebben a magabiz-tos, sikeres és gazdaságilag virágzásnak indult országban. Mi lehetett volna akkori-ban Adolf Hitlerbôl? Ha már eljutott valahogy a hadseregig, és nagyon megerôlteti magát, valószínűleg elvégezhette volna az altiszti iskolát, és karrierje felível az ôrmesterségig. És mi lehetne ma Németországban Adolf Hitlerbôl? Vélhetôen semmi, vagy legalábbis semmi szóra érdemes. Kétségtelen, a Hitler-jelenséget a korabeli német problémák, a korabeli német társadalom és a vezetô csoportok gon-dolkodásmódja magyarázza. Aligha elképzelhetô bárki más a korszak ismert nacio-nalista és náci vezetôi közül Hitler helyén. Azt az utat, amilyet a Führer megtett, vélhetôen senki más nem tudta volna megtenni az ô helyén. Miért történt így? Nyilvánvalóan csak olyan vezetô személyiség jöhetett számításba, aki a német tradíciókra, pontosabban szólva azok egy meghatározott vonalára építhetett; az-zal azonosult. Ilyen ember, sôt politikai vezetô nyilvánvalóan csôstül rendelke-zésre állt Németországban. Fogadjuk el, hogy a gazdasági válság és a politikai káosz, kiúttalanság állapotában már mindenképp nagy volt a hajlam egy erôskezű vagy akár diktatórikus kormányzat bevezetésére. De miért éppen Hitler állt erre készen, miért ô volt 1932 végén, 1933 elején az egyetlen, akire gondol-tak, és akire egyáltalán gondolhattak? A kérdést nem válaszolja meg, csak to-vábbgörgeti, ha azzal felelünk, hogy ez idô szerint egyedül neki volt sok százez-res saját tábora és sokmilliós szavazóközönsége. Azonnal új kérdésként merül fel, hogy ez miért történt így? Az utóbbi problémára ugyanis már nagyon erôltetett és tulajdonképpen megalapozatlan az a baloldalinak tekintett válasz, hogy ti. a német vezetô csoportok kezdettôl fogva az ô mozgalmára tettek és ôt, illetve pártját finanszírozták. A német nagytôke ugyanis a húszas években szá-mos pártot és szervezetet finanszírozott, és a Reichswehr is többfelé tekintett. Hogyan érte el Hitler a sokmilliós szavazótábort azzal egyidejűleg, hogy el tudta fogadtatni magát a vezetô német csoportokkal, a hagyományos német elittel is? Ez az igazi kérdés, és erre már csak Hitler személyes tulajdonságai ismeretében lehet megkísérelni a válaszadást. A legrövidebb válasz az, hogy Hitlernek nega-tív karizmája volt, ô volt a karizmatikus tirannus prototípusa. Ha az eredménybôl indulunk ki, ezt el is fogadhatjuk. E hatáshoz Hitler fanatikus hite szolgáltatta a kiindulást. Amit ugyanis Hitler világnézetének, Weltanschauungnak nevezett, valójában nem világnézet, hanem hitelv volt. Ezt maga sem tagadta, sôt a Mein Kampf lapjain több ízben és több vonatkozásban hangsúlyozta. A hit pedig éppen azért hit, mert a rációhoz nincs köze, és ezért a racionalizmust nem is lehet számon kérni rajta. Az erôs és a gyenge Miben hitt Hitler? Mindenekelôtt éppen abban, hogy a ráció az emberi történe-lem szempontjából értéktelen, mert azt csupán a nyers erô és a benne meghúzó-dó erôszakos indulatok kormányozzák. A világot nem a jó és a rossz, hanem az erôs és a gyenge viadalának vélte, amelyben a gyenge elem minden aljasságot és kerülô utat felhasznál saját túlélése és az erôs megrontása érdekében. Hitler az erôt akarta megragadni és önmagával együtt diadalra juttatni. Ennek akart gyôzelmet, életteret, földet és uralmat biztosítani saját jóléte érdekében, aminek elôfeltétele volt az álnok ellenfél megsemmisítése. Természetesen nem volt véletlen, hogy az erô megtestesítését Hitler a németek-ben, illetve a germánokban látta. Nem láthatta másban, hiszen osztrák volt, nem választhatott más anyanemzetet magának, mint a németet. Annál is kevésbé, mert egyedül az osztrák és a német politikai kultúra egy bizonyos vonalát ismer-te. Hitelvei viszont bármilyen más választást is megengedtek volna. Kiválasztott nemzetnek vagy fajnak – amint azt egyébként nagyon jól tudjuk – bármelyik megfelel, csak el kell ezt hinni, és el kell tudni hitetni. Behatároltabb volt viszont az alattomos, megrontó ellenség megjelölésének lehetôsége. A monarchiában is, Németországban is, de ami ennél fontosabb: egész Európában készen állt ehhez a séma. Különösen abban a szellemi vonulat-ban, amelyet Hitler olyan jól ismert, illetve amelyet szinte kizárólag ismert. A zsidóról volt szó. A zsidóról, akinek kapzsi tôkés és áruló munkásvezér figurája már – Hitlertôl függetlenül – régóta ismert volt. Mást egyszerűen nem is lehetett volna kitalálni helyette. Hitler ezzel a történelmileg ismert alakkal csupán annyit tett, hogy definíciójába az említett alakokon túl minden egyebet belefoglalt, amit a megrontó, a gyenge, de alattomos jelenség számlájára írt. Felírta a számlára Szent Páltól kezdve a kereszténységet, a humanizmus minden áramlatát, alakját és formáját, a demokráciát, a többségi elvet, egészében véve az intellektust, a racionalizmust, a tudományt és így tovább. Amikor a felsôbbrendű germánságnak a gyengeségeit latolgatja, arra az ered-ményre jut, hogy e népcsoportban is csak nagyon kevesen vannak az igazak, az egészségesek, a fizikailag erôs, a tudományoktól meg nem rontott, a vakon engedelmeskedô és önfeláldozó elhivatottak. Már a Mein Kampfból is világos, hogy maguknak a németeknek és a germánok többségének is nehéz lesz bejutni-uk a hitleri mennyországba. Egytényezôs ellenségkép Hitler nem hitt a szó biológiai értelmében vett fajokban, sem ami a germán fajt, sem ami a zsidó fajt illeti. Nagyon is jól tudta, hogy minden faj keveredett. Ô igazában csak az erôben hitt, és úgy vélte, hogy ez ráruházható a germánságra, amely ennek az erônek, életrevalóságnak sok tanújelét adta. Nem hitt a zsidó faj létezésében sem, csak abban hitt, hogy az ellenség a gyenge, a túlélését ügyes-kedéssel, furfanggal biztosító embertípus, és ehhez a zsidó, mint olyan, kiváló megjelenítési lehetôséget, mintegy öntôformát kínál. Hitler kifogyhatatlan volt az ötletekbôl, hogy minden útjában álló jelenséget, társadalmi szervezetet, sze-mélyt valamilyen módon kapcsolatba hozzon a zsidókkal. Ebben a műveletben még akkor is hiten kívüli megfontolások vezették, ha netán szíve mélyén valóban zsidógyűlölô volt. Ettôl ugyanis még nem kellett volna a zsidók számlájára írnia Rómát, amely Saulus-Paulus ellenére mégiscsak az eu-rópai kereszténység és nem a zsidóság központja volt, sem a humanizmust, amelynek eredeténél általában nem zsidók álltak, sem a liberalizmust, amelyet ôsi angol nagytôkések kezdtek gyakorolni, sôt jórészt megfogalmazni is, sem a Hitler által megvetett korabeli modern művészetet, amelynek képviselôi között csakúgy voltak nem zsidók, mint zsidók. Az egytényezôs megoldás titkát a Mein Kampfban maga Hitler árulja el, amikor elmondja, hogy véleménye szerint a széles néptömegeknek csak egyetlen ellen-séget szabad megmutatni, mert sok ellenség esetén megzavarodnak. Akkor is ezt kell tenni, ha a valóságban sokkal több ellenséggel kell szembenézni. E néhány végtelenül egyszerű tételben állt Hitler "világnézetének" lényege, amelyben a maga részérôl feltétel nélkül, a fanatikusan hitt, s amelynek birtoká-ban magát a gondviselés kiválasztott emberének tekintette. Ezt mlyen átérezve, hitét meggyôzô erôvé volt képes átalakítani, akkor is, amikor nem magáról a hitrôl, hanem a belôle fakadó vagy megvalósulását szolgáló különféle gyakorla-ti, taktikai lépésekrôl volt szó. A primitív tömeg Hitler sikereinek titka a mélyen gyökerezô hit mellett félelmetes manipulációs készsége volt, amely jelentôségében felülmúlta az oly sokat emlegetett szónoki kvalitásait is. Bármit is mondott Hitler, fanatizmusa mindent átragyogott, végül tényleg bármit mondhatott, mert akkor is hittek neki, ha a mondandó tartalma zavaros, ellentmondásos volt, és ha az egyik nap megcáfolta azt, amit a másikon állított. Hitler mondandóját mindig hozzá tudta igazítani hallgatóságához és a pillanat-nyi szükségletekhez is. Ennyiben igazuk van – legalábbis a felszínen – azoknak, akik nihilizmust emlegetnek. A mélyben azonban mindig ott rejtezett a cél, és ez a cél nem egyszerűen a hatalom megragadásában és birtoklásában jelent meg, amint azt néhányan feltételezik, hanem abban is, hogy a hatalom révén igazság-hoz és gyôzelemhez segítse az erôt, az egyetlen jót, amit a világmindenségben felfedezett. Hitler a Mein Kampfban világosan kifejezésre juttatja, hogy a maga részérôl nem tartja sokra a mindenkori helyzethez alkalmazkodó politikust s a politikát mint a lehetôségek megvalósításának művészetét. Hitler célja nem lehe-tett politikai természetű, ennél többre tört. Ô valójában programalkotó, aki a részletekkel és a lehetôségekkel nem sokat törôdik. Az igazán nagy embert az jellemzi – vélte –, hogy a lehetetlen akarja és valósítja meg. Ugyanakkor a Mein Kampf oldalai afelôl sem hagynak kétséget, hogy Hitler már a húszas években figyelmesen kereste azokat a lehetôségeket, amelyek a lehetetlen megvalósítását mégis lehetôvé teszik. Ezek az eszközök alkották poli-tikai kelléktárát, melyben szerepel a szómágia, a szüntelen ismétlés, a primitív lelkeknek megfelelô egyszerű kifejezési mód, az erô szüntelen bemutatása, az ellenségkép egyetlen figurává egyszerűsítése, a célok egyetlen tennivalóként történô bemutatása. Az foglalkoztatta, hogy miként lehet grandiózus programjá-hoz tömegtámogatást nyerni. Errôl a kérdésrôl a Mein Kampfban nyugodtan beszélhetett, mert nem fenyeget-te az a veszély, hogy a primitív tömeg – amelynek támogatására számított – el-olvassa e művet, és leleplezi ôt. Azt a manipulációt viszont már nem ismertet-hette, amelynek segítségével a német társadalom vezetô csoportjait és személyi-ségeit készült megtéveszteni. Politikai kaméleon Hitler sikereinek harmadik nagy összetevôje megtévesztô alkalmazkodóképes-sége. Vagyis az irracionális, hitbeli végcélt leszámítva, Hitler többnyire úgy vi-selkedett, mint bármely politikus: a mindenkor lehetséges keretekben, azokhoz alkalmazkodva kereste a megoldást. A politikusok óriási többségéhez képest azonban ô ezt sokkal nagyobb cinizmussal és sokkal sikeresebben tette. Hitler politikai kaméleon volt, politikai eszköztárában nihilista, céltudatában azonban fanatikusan ugyanaz. Megtévesztette a német nacionalistákat, elhitetve velük, hogy célja nem több az övékénél: erôs Németország, amely kiköszörüli a versailles-i csorbát. Becsapta a német nagytôkések jó részét, amikor bemagya-rázta nekik, hogy terve semmi más, mint az olcsó termelés biztosítása, a sztráj-kok és a szervezett munkásmozgalom megszüntetése, egyébként viszont az urak tehetnek vállalataikban, amit jónak látnak. Ugyanúgy becsapta a hadsereg vezetôit, azokat, akik ôt 1933–1934-ben és különösen az SA felszámolása és Hindenburg utódlása idején támogatták, majd akiket néhány év múlva sorra le-váltott, eltávolított a vezetésbôl. Németország határain belül a legnehezebben saját bajtársait tudta becsapni. A náci sorokban szinte szünet nélkül elhangzott – elôbb nyilvánosan, majd óvato-sabban – az a vád, hogy Hitler árulójává vált a nemzeti szocializmusnak. A vád azonban félreértésen alapult. Hitler nem árult el semmit, mert a náci baloldal elveit sosem vallotta. Azt az ambivalenciát, ami a köznáci által elképzelt prog-ram és Hitler valódi elvei és céljai között mindvégig fennállt, a Führer végül az-zal oldotta meg, hogy a hamis illúziókat kergetô náci fiatalok hangadóit, az SA-vezetôket 1934. június 30. és július 2. között kivégeztette. Hitler hallatlan sikereket könyvelhetett el a vezetô európai személyiségek félre-vezetésében is. A megtévesztettek között voltak baloldaliak, liberálisok és kon-zervatívok egyaránt. Közéjük tartozott 1939-ig – Churchill kivételével –- szinte minden angol politikus. Kevésbé hittek neki a franciák, de Hitler nem is nagyon igyekezett elhitetni velük jó szándékait. Ugyanakkor számos alapvetô kérdésben a megtévesztett áldozatok közé tartozott a fasiszta partner, Mussolini is, és a balga, láncon vezetett vakok csoportját gazdagították a kis szövetségesek vezetô emberei, sokszor a bábkormányok tisztségviselôi, sôt nemegyszer a baráti fa-siszta csoportok, mozgalmak élharcosai is. A román Vasgárda vezetôsége, Horia Sima és társai 1941 januárjában abban a hiszemben robbantották ki harcukat, hogy bírják a Reich feltétlen támogatását. Ehelyett Hitler az ebédlôasztal mellett az eseményeket azzal kommentálta, hogy Antonescu tábornok akkor járt volna el helyesen, ha Simát egyszerűen lelöveti és a gárdatagokat beszervezi. A megtévesztett külföldi vezetôk között külön említést érdemel Sztálin, aki köz-ismerten minden kortársánál bizalmatlanabb és ravaszabb volt. Bár talán Sztálin sem feltételezte, hogy együttműködésük kifejezetten tartósnak bizonyul, de azt némi joggal hihette, hogy az addigi hatalmas préda megemésztése a Német Bi-rodalmat néhány évre leköti. Mint igazi és alapos diktátor valószínűleg elképzel-te magának a tengernyi feladatot, amit – Ausztriát is beleértve – tíz bekebelezett ország átalakítása, közigazgatásának megszervezése jelent. Mint a diktatórikus hatalomgyakorlás mesterének vélhetôen eszébe sem jutott az az eshetôség, hogy Hitlert nem érdekli sem a békekötés, de még a fegyverszünet sem nagyon. Nem érdekli a közigazgatás, a berendezkedés, hanem egyetlen célja a további, minél gyorsabb, minél váratlanabb hódítás. Döntés nélküli döntéshozatal Hitler sikereinek fontos tényezôje volt a racionális döntésekkel szembeni meg-hátrálás és az akaratának megfelelô döntés manipulatív érvényesítése. Ez a fel-színen döntésképtelenségnek tűnô sajátosság valójában döntés nélküli döntésho-zatalnak is felfogható. Hitler számos esetben semmiféle döntést nem hozott, amikor egy racionális elme ennek abszolút szükségességét fedezte volna fel. Nem azért azonban, mert félt dönteni, hanem azért, mert a saját logikája szerint nem tartotta szükségesnek, hogy a kérdésrôl egyáltalán döntsenek. Ebbe a kate-góriába tartozott például minden elmulasztott fegyverszünet, békekötés, minden ki nem jelölt politikai vagy közigazgatási határ ügye. Mindez számára egyálta-lán nem volt fontos. Ezért nem érdekelte azoknak a reménytelen helyzetbe került német egységeknek a sorsa sem, amelyeket racionális katonai lépésekkel meg lehetett volna menteni. Ezért látjuk az úgynevezett döntéskihagyások egész sorát olyan helyzetekben, amikor egy elégtelennek vagy hibásnak mutatkozó katonai döntést felül lehetett volna vizsgálni, korrigálni lehetett volna. Hitler kitérése ezek elôl a döntések elôl azt a hitet támasztotta alá, hogy a Führer olyan ismeretek, olyan tudás birto-kában van, amelynek a közönséges földi halandók nem érnek a nyomába. Hitlert nem lehet tetten érni a részletekben. A részleteket, a kivitelezést többnyi-re meghagyta másoknak, miközben azt szerette játszani, hogy az események szinte tôle függetlenül, az élet kegyetlen törvényeinek hatására mennek végbe. Nem írt például parancsot a Reichstag felgyújtására. De Goebbels naplójából kiderül, ô sugalmazta, hogy a kommunisták elleni náci fellépéshez alibit kell teremteni. És a náci vezérkar szállította az alibit. Hasonló eljárási és döntési mó-dot számos alkalommal megfigyelhetünk nála. Az eutanázia-rendelet aláírásával 1939-ben Hitler kivételt tett ez alól a szokása alól, és ezt vélhetôen meg is bánta. Két év alatt ugyan e program keretében "si-került" mintegy 50 ezer gyógyíthatatlannak tekintett beteget, közöttük súlyosan sérült német katonákat is meggyilkolni, a tiltakozó hullám miatt azonban – amit a kiszivárgó hírek kiváltottak – az akciót 1941-ben leállították. Ezt követôen az eutanázia nem minôsült különprogramnak, azt a halálgyárak napi tevékenysége keretében bonyolították le. Ehhez azonban már csakúgy nem szolgált alapul Hitler írott parancsa, miként az úgynevezett Endlösunghoz sem. Ilyen parancsot a történészek hiába kerestek. Mégis nyilvánvaló, hogy éppen az értéktelen és kártékony emberi nem kiirtása volt Hitler világnézetének legfôbb elve, és ennek végrehajtására irányult dönté-seinek legkeményebb része. Ez Hitler hitvallásának lényegéhez tartozott. Téve-dés azonban azt hinni, hogy az Endlösung célja kizárólag az európai zsidók kiir-tására korlátozódott. Hitler a "parazitákra", a fajilag alacsonyrendűnek minôsített ellenségekre minden változatukban le akart sújtani, s csak az idôtényezô akadályozta meg abban, hogy elképzeléseinek egészét megvalósítsa. Világnézeti gyilkos Hitler a fanatikus, messianisztikus vezetô tulajdonképpen világnézeti gyilkos volt korlátlan embertelenséggel és cinizmussal. Ebben nincs párja a huszadik században. Külsôségekben és módszerekben hasonlított ugyan Mussolinihez és Sztálinhoz, a lényeget tekintve azonban különbözött mindkettôjüktôl. Mussolini hozzá hasonlóan értett a tömegek befolyásolásához, nagy taktikai érzéke mellett megvolt az a képessége is, hogy objektíve ellenérdekelt csoportokat manipulál-jon. Nem voltak azonban Hitlerhez foghatóan szilárd hitelvei, ô mindig vagy csaknem mindig azt hitte el, amit éppen hasznosnak vélt. Valójában nem tudjuk, hogy Sztálin monolitikus ideológiai megnyilatkozásai mennyiben fedték igazi gondolatait. Politikai gyakorlatát az általa képviselt fel-szabadító, humánus végcélja nem érintette meg. Az osztályharcelméletet részben a diktatúra megszilárdítására, részben a birodalom gyors, erôszakos gazdasági, elsôsorban katonai megerôsítésére használta fel. Az erôszak alkalmazásában, a minden lelkiismereti konfliktustól való mentességben, a cinizmusban – amellyel Hitlerhez hasonlóan milliókat küldött a halálba – kétségtelen hasonlóságok mu-tatkoztak a két diktátor között. Bármennyit tárolt is azonban Sztálin a fejében a marxizmus–leninizmusból, természetét tekintve, ô kétségtelenül nem volt hívô, nem voltak messianisztikus tulajdonságai, és nem rendelkezett a rétori akaratát-vitel képességeivel sem. Hitler a legügyesebb taktikai húzása közepette is meg-maradt a valóságtól elrugaszkodott fanatikus fantáziálónak, saját hitelvei rabjá-nak, míg Sztálin minden látszólagos és talán valóságos ideológiai kötöttsége el-lenére mindkét lábával a földi realitások talaján állt, és tevékenységét ezekhez igazította. Sztálin súlyos tévedései és bűnei nem hitvilágából, hanem tanulatlan-ságából, a világfolyamatok ismeretének hiányából és cinikus rosszindulatából táplálkoztak. Lelkialkatát tekintve, Hitler a modern terroristához, az ideológiai gyilkoshoz áll a legközelebb, aki rendelkezik a gyakorlati politizálás képességével és a szó ha-talmával is. De van-e ilyen modern terrorista? Úgy tűnik, hogy Hitler alakja egyedülálló volt huszadik századi világunkban és talán egész történelmünkben.