A magyar királyi 2. honvéd hadsereg egyéves, tragédiába torkolló tevé-kenysége a keleti hadszíntéren mindmáig második világháborús katonai részvételünk egyik legvitatottabb eseményének számít. Megoszlanak a vélemények a hadsereg kiküldésé-nek körülményeirôl, Jány és Stomm tábornokok jellemrajzáról és döntéseirôl, a Don menti tragédia elôzményeirôl, az 1943. januári visz-szavonultatás kérdésérôl. Vajon eleve pusztulásba küldtek egy rosszul felfegyverzett hadsereget? "Az "eleve pusztulásba küldött, rosszul felfegyverzett és felszerelt hadsereg" hipotézise – ha szó szerint értelmezzük – azt jelenti, hogy a hadsereg sorsa már a kivonuláskor elrendeltetett. Ha különbséget teszünk a keleti hadszíntér 1942. tavaszi és ôszi helyzete, valamint erôviszonyai között, más következ-tetésre jutunk. Ha figyelembe vesszük, hogy a német ígéretek beváltásában általában nem kételkedô magyar hadvezetés hazai szinten bizonyított módon elegendô fegyverzettel ellátva küldte ki a hadsereget 1942 tavaszán a szov-jet–német arcvonalra, a fenti hipotézis nem állja meg a helyét. Ha hisszük, hogy a magyar politikai és katonai vezetés számára a második világháború alatt számos kényszerhelyzet adódott, és sok esetben a súlyos következmé-nyek megelôzésére kellett a kisebbik rossz döntést meghoznia, szintén nem fogadhatjuk el a végletes nézetet. Az 1943 januárjában bekövetkezett Don menti tragédiát valójában a 2. had-sereg 1942. ôszi, a hídfôcsaták utáni leromlott állapota vetítette elôre, közel 200 ezer fôs állományának sorsa ekkor pecsételôdött meg. Mi jellemezte ezt az idôszakot, miért tűnt 1942 ôsze fordulópontnak, meghatározó periódus-nak a hadsereg történetében? Veszteségek 1942 ôszén – a tavasszal kivonulthoz képest – egy személyi állo-mányában, fegyverzetében, felszerelésében megfogyatkozott, sú-lyos ellátási és utánpótlási gondokkal küzdô, a Don menti hídfôcsatákban leharcolt magyar hadsereg várta sorsa beteljesedé-sét. Hazahozatalának, illetve kezdetben remélt gyors felváltásának lehetôsége – a hadsereg védelmi feladatainak ellátása, valamint a várható német ellenkezés és újabb követelések miatt – a magyar po-litikai és katonai vezetésben fel sem merült. A helyzet már koránt-sem volt ugyanaz, mint 1941 ôszén a gyorshadtest esetében. A né-met hadvezetés saját és szövetségesei erôit – szinte hatásos tartalék képzése nélkül – a közel 3000 kilométer széles keleti arcvonalon sorakoztatta fel. Csapatokat innen kivonni – az elért vonalak fel-adása nélkül – 1942-ben már egyszerűen nem lehetett. A 2. hadsereg tisztikara és honvédei már nem a németek gyôzelmében közreműködô szövetséges haderô tagjainak érezték magukat, inkább egy leírt, elfelejtett és pusztulásra ítélt hadsereg katonáinak. Habár a szovjet csapatok sztálingrádi ellentámadása még nem indult meg, látható volt, hogy a szovjet–német arcvonal déli szakasza teljes egészében megmerevedett. A Kaukázuson túlra, a létfontosságú bakui olajmezôkig a német csapatok nem jutottak el, s a kezdeményezés kicsúszott a német hadvezetés kezébôl. A Sztálingrádnál harcoló német erôk utánpótlása, illetve más hadszín-terek (például Észak-Afrika) eseményei kétségessé tették, hogy a 2. hadsereg alakulatai megkapják a német hadvezetés által ígért fegy-vereket és felszerelést. A magyar hadsereg vérvesztesége – tehát az elesettek, eltűntek, meghaltak, illetve megsebesültek száma – 1942. szeptember végéig kereken 1000 tiszt (a teljes tiszti állomány 20%-a) és 29 000 fônyi legénység volt. A jelentős személyi veszteségek miatt több gyalog-zászlóaljat – melyek hiányait menetszázadokkal és átcsoportosítá-sokkal már nem lehetett kiegyenlíteni – fel kellett oszlatni. A hadsereget anyagi téren is jelentős veszteségek érték. Az egyet-len viszonylag gépesített, gyorsabban átcsoportosítható tartaléká-nak, az 1. páncéloshadosztálynak a harckocsiállománya a felére csökkent, a jelképes méretű repülőcsoport harci repülőinek létszá-ma pedig 18 darabbal apadt. Jelentősek voltak a veszteségek a gya-logsági fegyverek, nehézfegyverek, páncéltörő ágyúk és a különbö-ző lövegek terén is, a 7. tábori tüzérezred például löveganyagának 70%-át vesztette el. A 2. hadsereg parancsnoksága előtt nyilvánvalóvá vált, hogy jelen-tős személyi és anyagi utánpótlás, illetve megerősítés nélkül csapa-tai képtelenek felkészülni a tél beálltával várható szovjet ellentá-madásra. A hadserege helyzetét és lehetőségeit jól ismerő Jány Gusztáv vezérezredes 1942. szeptember 24-én az alábbiakat jelen-tette a honvéd vezérkar fônökének: "1. Én ismételten rámutattam és jelentettem a Heeresgruppe B-nek [B Hadseregcsoport, a felettes német parancsnokság – Sz. P.], hogy a hadsereg kiterjedése oly nagy, hogy mélysége nincs. Hátsó fész-kekként néhány nehézfegyver, parancsnoki figyelő és ütegek tüze-lőállása van kiépítve. Összefüggő akadályöv sehol sincs. Szívós el-lenállást ilyen körülmények között nem lehet kifejteni. […] Kérem kivinni, hogy sávunkat megrövidítsék. 2. A csapat maga a műszaki munkát és a védelmet nem tudja töké-letesen megoldani […] 4. A pótlás kiküldése sürgős, mert ha a tartós esőzések ideje bekö-vetkezik, kiképzésről szó sem lehet, anélkül pedig a menetalakula-tokat alkalmazni nem lehet. 5. Az elveszett és tönkrement lövegek sürgős pótlását kérem, mert mint már jelentettem, az ottani terepen a tüzérség az, mely a gyér gyalogsági erőket támogatni tudja és orosz előretörést le tud kötni. 6. Sok aknavető kiszállítása is szükséges, hogy hasonló fegyverrel válaszolhassunk az orosz tömeg tüzére […] 8. Páncélozott, hernyótalpas rohamlövegek, páncélvadászok nélkül nem tudunk harckocsi támadást biztosan kivédeni […] 9. A téli ruha kiszállítása sürgős. Kérem az üresen kimenő kórház-vonatokkal pokrócok, s a gyűjtött meleg prémek és ruhák mielőbbi útba indítását. 10. A nagy kiterjedés mellett a küzdőket mozgókonyhákból ellátni nem lehet, így a csapat nem kap meleg étkezést. […]" Seregszemlék A magyar hadvezetéstől két küldöttség érkezett, hogy megszemlélje a keleti hadszíntéren levő 2. hadsereget. Először 1942. szeptember 5–12. között Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a honvéd vezérkar fônöke látogatott ki a csapatokhoz. Szombathelyi személyesen ta-pasztalta, hogy a csapatok felszereltsége és kiképzettségi szintje nem üti meg azt a mértéket, melyet a felettes német parancsnoksá-gok elvárnak. De azt is látta, hogy a német hadvezetés által ígért vagy kilátásba helyezett korszerű fegyvereket a hadsereg nem kapta meg. A hadsereg-parancsnokság törzsszállásán, Alekszejevkán folytatott tájékozódó megbeszéléseken Csatay Lajos altábornagy, a hadsereg ideiglenes parancsnoka, vezérkari fônöke illetve fôszállásmestere részletesen beszámoltak a hadsereg leromlott anyagi állapotáról és az utánpótlás megoldatlanságáról. A honvéd vezérkar fônökét tájé-koztatták arról, hogy a téli felszerelési és ruházati cikkek ki-, illetve elôreszállítása üzemanyag és szállítóeszközök hiánya miatt nem lát-szik biztosítottnak. Elmondták azt is, hogy a csapatok 16 napi éle-lemkészlettel rendelkeznek, s azt is nagyrészt helyszíni beszerzésbôl biztosítják. A megbeszéléseken elhangzott és feltárt összes anyagi hiányt, sürgôs kérést írásba foglalták, s Szombathelyi vezérezredes ígéretet tett a a problémák megoldására. Hazatérte elôtt két napot töltött Vinnyicán, a német fôhadiszálláson, ahol szóba került a 2. hadsereg anyagi hiányainak pótlása is. Német részrôl határozott ígéretet tet-tek, hogy a magyar katonai küldöttség által átadott jegyzékben fel-sorolt hadianyagokból mindazokat, melyekbôl készleteik vannak, még a tél beállta elôtt a 2. hadsereghez kiszállítják. A korábbi né-met ígéretek be nem tartásából nem okulva, a Honvéd Vezérkar fônöke nem kételkedett ezen válaszok hitelében sem. Hazatérte után Szombathelyi Ferenc vezérezredes tájékoztatta útjá-ról a kormányzót és a Legfelsô Honvédelmi Tanácsot is. Azon a vé-leményen volt, hogy a háború még hosszú ideig elhúzódhat, s szá-molni kell azzal, hogy a 2. hadsereg 1943 folyamán is az arcvonal-ban marad. A Legfelsô Honvédelmi Tanács 1942. október 5-i ülé-sén kifejtett véleménye meghatározta a 2. hadsereg további sorsát: "Okulva az 1914–1918. évi világháború tapasztalataiból, nem két-séges, hogy Magyarországnak feltétlenül szüksége van itthon egy érintetlen, ütôkész hadseregre, mely váratlan fordulat esetén hiva-tott lesz a nemzet érdekeit megvédelmezni és kizárólag magyar cél-kitűzéseket valóra váltani. Magyarország jelenlegi katonapolitikai helyzete – annak ellenére, hogy tulajdonképpen minden szomszé-dunk szövetségesünk – távolról sem tekinthetô megnyugtatónak. Noha a kisantant-államszövetséget a német ököl 1938-ban széjjel-zúzta, és hazánk megerôsödött, szomszédaink politikai felfogásá-ban változás nem állott be […] azok csak a kedvezô alkalmat várják Magyarország rovására kitűzött politikai céljaik megvalósítására." 1942. október 17–19. között az újonnan kinevezett honvédelmi mi-niszter, Nagy Vilmos szolgálaton kívüli vezérezredes látogatott ki a hadszíntérre. Ôt még több kéréssel és panasszal fogadták a 2. had-sereg vezetôi. Az arcvonal nagy kiterjedése, a hatásos páncéltörô fegyverek hiánya, illetve az élelmezési, ruházati és lôszerhiányok voltak a legsürgôsebben megoldandó problémák, melyeket a hon-védelmi miniszter elé tártak. Az egészségügyi szabadságáról visszatért Jány Gusztáv vezérezre-des a német hadsereg által vállalt kötelezettségek teljesítésének sürgetésére, illetve friss csapatok és jelentôs mennyiségű magyar hadianyag kiszállításának szükségességére hívta fel Nagy Vilmos figyelmét. Mint ludovikás és bécsi hadiiskolai évfolyamtársát, s problémáival azonosulni tudó bajtársát, ezenkívül arra kérte, hogy a kormányzónál, valamint a Honvéd Vezérkar fônökénél támogassa felváltása iránti kérelmét. Hadserege megerôsítéséért folytatott hiá-bavaló erôfeszítéseit tapasztalva, úgy ítélte meg, hogy reménye sincs feladatának megfelelô ellátására. A honvédelmi miniszter még szemléje elôtt tárgyalt Hitlerrel a vinnyicai fôhadiszálláson. A Führer megígérte, hogy a harcoló ma-gyar csapatok páncélvédelmét 75 milliméteres páncéltörô ágyúkkal fogják megerôsíteni. Október 18-án Nagy Vilmos felkereste a Heeresgruppe B. parancsnokát, Weichs vezérezredest is, és tájékoz-tatta a 2. hadseregnél uralkodó állapotokról. Weichs vezérezredes ugyan nem zárkózott el a kívánságok teljesítése elôl, de a késôbbiek során bebizonyosodott, hogy nem sokat tehetett ígéreteinek bevál-tására. Nagy Vilmos pontosan látta a 2. hadsereg helyzetét, s próbált segí-teni. Hazatérte után részletesen beszámolt a kormányzónak és a kormánynak a hadsereg kilátástalan helyzetérôl, és felvetette a ki-egészítések kérdését. Hangsúlyozta, hogy jelen állapotában a hadse-reg nem képes megvédeni az arcvonalat. Törekvése azonban siker-telennek bizonyult. Tapasztalnia kellett, hogy a hátországban ko-rántsem látják olyan veszélyesnek a kint levôk helyzetét. A kor-mányzó elzárkózott Jány Gusztáv vezérezredes felváltása elôl is, mivel a hadseregparancsnok továbbra is teljes bizalmát élvezte. Az erôk tartalékolása A magyar hadvezetésnek nem volt távlati terve a kialakult helyzet megoldására. A hadsereg keleti hadszíntérre küldésének idején a német követelések redukálásából fakadó megkönnyebbülés háttérbe szorította annak végiggondolását, hogy mennyire lehet majd hinni a 2. hadsereg várható feladataival kapcsolatos német ígéretekben. A konkrét hadműveleti alkalmazás tisztázásán kívül a csapatok sze-mélyi és anyagi veszteségeinek állandó pótlását, s a személyi állo-mány fokozatos felváltását illetôen is számos kérdés maradt megvá-laszolatlanul és átgondolatlanul. 1942 tavaszán a magyar politikai és katonai vezetés egyszerűen nem akart szembenézni a háborús helyzet esetleges rosszabbra fordulásával, és hitt – ha már nem is szilárdan – a német hadsereg legyôzhetetlenségében. A 2. hadsere-get gyôzni vagy legalábbis a gyôzelemben jelképesen közreműköd-ni küldte ki a keleti hadszíntérre. Amikor aztán sűrűn érkeztek haza a sebesülteket szállító kórházvonatok és a tönkrement fegyverzetrôl, illetve felszerelésrôl szóló jelentések, korábbi mu-lasztásai miatt döntéskényszerbe került. A magyar politikai és katonai vezetés a helyzet megoldásának felelôsségét végül is a felettes német hadvezetés vállán hagyta. A hadsereg megerôsítését szolgáló tevékenysége csak odáig terjedt, hogy 1942 novemberétôl megkezdte a harcoló állomány egy részé-nek, mintegy 35-36 ezer embernek a felváltását, a szovjet offenzíva miatt azonban ez sem az elképzeléseknek megfelelôen alakult. A hadvezetés hajlott a csapatok bizonyos fokú anyagi feltöltésére és kiegészítésére is, azonban ez minimális mértékű volt, s a honvédség viszonylag korszerű fegyverzetét és felszerelési cikkeit nem érintet-te. A 2. hadsereg súlyos helyzete iránt tanúsított látszólagos érzéket-lenség, közömbösség nem a politikai és katonai vezetés részvétlenségébôl és felületességébôl fakadt. Az 1942 márciusában hivatalba lépett Kállay-kormány idején új elemekkel bôvült bel- és külpolitikai célkitűzések gátolták a Don mentén helytálló hadsereg megsegítését A Kállay-kormány legfôbb politikai célkitűzése az volt, hogy – az egyre feszültebbé váló magyar–román viszonyra s a bizonytalan külpolitikai helyzetre való tekintettel – az országot kivezesse a há-borúból. Óriási teherként nehezedett rá a román vezetésnek Észak-Erdély és a Székelyföld visszaszerzésére irányuló, egyre nyíltabban hangoztatott szándéka. A megoldatlan és kiélezett magyar–román viszony esetleges következményein Kállay Miklós miniszterelnök Hitlernél tett 1942. június 7-i bemutatkozó látogatása után is elgon-dolkozhatott, a német vezér és kancellár beszédébôl ugyanis azt vélte kihallani, hogy a háború végén Románia szabad kezet kaphat a területkérdésben. Bár a német vezetés a késôbbiek során határo-zottan tiltakozott a hitleri beszéd – állítólagos – félremagyarázása ellen, s igyekezett hangsúlyozni a bécsi döntés örökérvényűségét, a magyar kormány tapasztalhatta a német–román kapcsolatok folya-matos elmélyülését. Mindez arra késztette, hogy erôforrásainak nagy részét a háború befejeztével elkerülhetetlennek látszó ma-gyar–román fegyveres konfliktusra tartalékolja. Lényeges elhatáro-zása volt, hogy a honvédséget fejleszti, erôsíti és az ország határai-nak védelmére összpontosítja. Véget kívánt vetni a keleti hadszín-térre történô további csapatszállításoknak is, azonban már 1942 ôszén sem tudott kitérni az újabb határozott német követelések elôl. 1943 januárjában két újabb – 2-3 hónappal korábban mozgósított – könnyű hadosztály került ki Ukrajnába, a magyar megszálló erôk kötelékébe. A 2. hadsereg sorsát meghatározó kérdésben tehát a kormány kül- és belpolitikai törekvései érvényesültek nagyobb súllyal. Ezek elsôdlegessége kizárta a keleti hadszíntéren harcoló hadsereg után-pótlási és felváltási igényeinek kielégítését. A magyar hadvezetés embert, fegyvert és felszerelést próbált tartalékolni – a 2. hadsereg megerôsítésérôl való lemondás árán is. Várható volt, hogy amennyiben a meginduló szovjet támadó had-műveletek során a lényegesen nagyobb harcerôt képviselô német alakulatok vereséget szenvednek, abban az esetleg megerôsített magyar csapatoknak is osztozniuk kell. A jelentôs minôségi és mennyiségi fejlesztésre törekvô hátországi honvédségi erôk további megtizedelése, feláldozása gyengítette és védtelenebbé tette volna az országot. Miután a honvédség alakulatainak több mint fele a keleti hadszínté-ren teljesített szolgálatot, a frontról hazatérô román csapatokat pe-dig – pihenés és átfegyverzés céljából – javarészt Dél-Erdélyben vonták össze, a Honvéd Vezérkar fônöke nem ok nélkül utasította el a 2. hadsereg parancsnokságának kéréseit az alábbi módon: "Újabb alakulatok kiküldését nem javasoljuk. Különösen nem harc-kocsikat." A termelését fokozó magyar hadiipar által ekkor gyártott Turán típusú közepes harckocsik és korszerű fegyverek a hátor-szágban szervezôdô páncélos- és gyaloghadosztályok számára ké-szültek, így azokat nem bocsáthatták a 2. hadsereg rendelkezésére. A Don mentén védelmi állást elfoglalt 2. hadsereg megerôsítése, utánpótlása és felváltása tehát megoldhatatlannak bizonyult. Az 1943 januárjában bekövetkezett tragédia mérséklésére egyetlen me-rész vállalkozás szolgálhatott volna, nevezetesen a hadsereg-parancsnokság felkészítése meghatározott események bekövetkezte esetén az idôben történô önálló lépésre. Ez azonban legfeljebb csak gondolatban merült fel a magyar katonai vezetés körében. Ehelyett – Hitler követelésére s a kormányzó jóváhagyásával – a honvéd ve-zérkar fônökének 1942. december 27-én keltezett "Védôállások tar-tása tárgyában" című parancsát kapta meg a 2. hadsereg parancs-noksága, melyben Szombathelyi vezérezredes többek között az alábbiakról rendelkezett: "Legfelsôbb Hadurunk elrendeli: ellensé-ges támadás esetén a saját állásokat és támpontokat feltétlenül tar-tani kell. Visszamenni senkinek sem szabad. Nincs hátra, csak elôre van." Ezen elfogadhatatlan, a magyar érdekekkel teljesen ellentétes intézkedés a késôbbiekben feloldhatatlan dilemmát és súlyos kö-vetkezményeket eredményezett a hadsereg sorsát, valamint pa-rancsnokának, Jány Gusztáv vezérezredesnek a cselekedeteit illetôen. A 2. hadsereg tragédiája 1942 kora nyarán, a sikeresen meginduló német hadműveletek idején még közel sem volt prognosztizálható, 1942 késô ôszétôl azonban már elkerülhetetlennek látszott. A had-sereg megmentése további magyar véráldozatok árán is eredmény-telennek bizonyult volna.