Albert Speer a náci Németország egyik kulcsfigurája volt, aki a nürnbergi perben büszkén vallotta: ha Hitlernek lettek volna barátai, ô a barátja lett volna. S ha nem is lett az, kevesen ismerték jobban a Führert, mint ô. Az értelmetlen és káros tiltások megszűntével ideje, hogy a magyar olvasók tábora is megismerje visszaemlékezéseit Hitler és a náci birodalom végnapjairól. Megfigyeléseim szerint életének néhány utolsó hetében Hitler megszabadult attól a fásultságtól, amelybe évekkel korábban zuhant. Ismét megközelíthetôbb lett, néhányszor pedig hajlandó volt vi-tatkozni döntéseirôl. 1944 telén még elképzelhetetlen lett volna, hogy a háború esélyeirôl vitába bo-csátkozzék velem. Engedékenysége a felperzselt földekre vonatkozó parancs dolgában, vagy a né-maság, amikor rádióbeszédem kéziratát javította, szintén elképzelhetetlen lett volna. Érvek elôtt nyílt meg, amelyeket egy évvel korábban végig se hallgatott volna. Oldottsága azonban nem belülrôl táp-lálkozott. Olyan ember képét keltette, akit maradék mozgási energiája még a régi úton tart ugyan, az irányításról azonban már lemondott, és belenyugodott, hogy romhalmaz a műve. Egyre inkább öregemberes lett. Végtagjai remegtek, roskatag volt, húzta a lábát; hangja elbizonyta-lanodott, elvesztette hajdani határozottságát, ereje dadogva elôadott színtelen beszédmóddá enyé-szett. Rohamszerű csökönyössége vissza-visszatért, most már azonban az öregemberek, s nem a kis-gyerekek viselkedésére emlékeztetett. Bôre megfakult, arca felpüffedt, máskor kifogástalanul tiszta egyenruhája életének utolsó idejében gyakran elhanyagolt volt, remegô kézzel fogyasztott étkezései-nek pecsétjei piszkították be. Állapota kétségtelenül meghatotta környezetének tagjait, azokat, akik élete fénypontjain végigkísér-ték. Engem is szüntelenül fenyegetett a veszély, hogy behódoljak a múlthoz képest mégiscsak meg-ható ellentétnek. Talán ezért hallgattunk, amikor a már rég reménytelen helyzetben nem létezô had-osztályokat vezényelt harcra, vagy olyan gépekkel akart fuvaroztatni, amelyek üzemanyaghiány mi-att föl se tudtak szállni. Talán ezért fogadtuk el azt is, hogy a szükségszerű viták esetén mind gyak-rabban szakadjon el a valóságtól, meneküljön képzelt világába. A Nyugat és Kelet között hamarosan bekövetkezô szakításról beszélt, szinte szómágiát űzve erôsítgette ennek elkerülhetetlenségét. Jólle-het környezetének látnia kellett volna az elképzelések agyrém jellegét, állandó és szuggesztív ismé-telgetésükkel még mindig képes volt lelkesíteni. Például akkor, amikor kifejtette: egyedül ô van ab-ban a helyzetben, hogy a Nyugattal szövetkezve térdre kényszerítse a bolsevizmust. Hihetôen hang-zott az is, amikor biztosított bennünket, hogy csak ezért a fordulatért munkálkodik, egyébként pedig az utolsó óráját várja. Tartása, ahogy szembenézett a véggel, fokozta szánalmunkat, s egyben növelte tiszteletünket. Különösképp, hogy nyájasabb és közvetlenebb lett, néha arra a Hitlerre emlékeztetett, akit 12 éve, együttműködésünk elején ismerhettem meg. Éppen csak árnyékszerűbbé vált. Nyájassága arra a né-hány nôre összpontosult, akik évek óta körülötte voltak. Megkülönböztetett rokonszenvével tüntette ki Frau Jungét, elesett inasa özvegyét, de a bécsi diétás szakácsnô is élvezte kegyeit. Frau Wolf és Frau Christian, a két régi titkárnô ugyancsak élete utolsó heteinek privát körébe tartozott. Már hóna-pok óta fôként velük teázott és étkezett, belsô környezetébe alig kerülhetett férfi. Asztaltársaságából engem is régóta kizárt. Szokásaiban Eva Braun érkezése hozott némi változást, környezetének többi nôtagjához fűzôdô ártatlan viszonya azonban változatlan maradt. Valószínűleg egy egyszerű hűség-elképzelésnek engedelmeskedett. "Nôk a szerencsétlenség közepette": ehhez az elképzeléshez nem illettek vezérkarának férfitagjai. Úgy tűnt, az ô megbízhatóságukban gyakran kételkedik. Bormann, Goebbels és Ley kivételnek számítottak, bennük továbbra is megbízott. A parancsnokló rendszer a sematizálódott Hitler körül gépiesen tovább működött. Nyilvánvalóan maradtak még gyorsító erôk, amelyek, bár gerjesztôjük sokat vesztett régi energiájából, tovább ha-tottak. Abban az utolsó stádiumban is, amikor pedig Hitler kisugárzó akarata már lanyhulni kezdett, a gépiesség továbbvitte a tábornoki kart a kijelölt úton. Keitel például még azután is a hidak elpusztí-tásáért hadakozott, hogy Hitler már lemondóan kímélni akarta ôket. Az azonban bizonyára feltűnt Hitlernek, hogy környezetében meglazult a fegyelem. Korábban, ha belépett egy helyiségbe, valamennyi jelenlévô fölállt és állva maradt, amíg ô helyet nem foglalt. Most meg lehetett figyelni, hogy ülve folytatódnak a beszélgetések, az inasok a jelenlétében is társa-lognak a vendégekkel, néhány beszeszelt munkatárs a karosszékekben alszik, mások pedig hangosan és gátlástalanul beszélgetnek. Talán csak úgy tett, hogy mindezt nem látja. Rám azonban az egész rossz álomként hatott. Mindezzel összhangban álltak azok a változások, amelyek a megelôzô néhány hónapban átformálták a kancellári lakosztályt: a gobelineket eltávolították, a festményeket is levették a falakról, a szônyegeket felgöngyölték, és az értékesebb bútorokkal együtt a bunkerba szállították ôket. Világos foltok a tapétán, a bútorzat foghíjai, kallódó újságok, üres poharak, mosatlan tányérok, egy székre hajított kalap – az egész egy megkezdett költözködés látványát keltette. Hitler rég elhagyta a felsô helyiségeket. Arra hivatkozott, hogy a szüntelen légitámadások zavarják az álmát, és csökkentik a munkaerejét. A bunkerban legalább aludni tud. Ezért rendezkedett be a földalatti életre. A leendô sírboltba való menekülésének mindig is szimbolikus jelentôséget tulajdonítottam. A beton-nal és földdel körülvett bunker elszigeteltsége tette véglegessé Hitler elkülönülését attól a tragédiá-tól, amely fönn, a szabad ég alatt zajlott. Ahhoz neki már semmi köze sem volt. Ha pusztulásról be-szélt, saját, s nem népe pusztulására gondolt. Menekülése a valóságtól az utolsó állomáshoz érkezett, pedig a valóságot már fiatalon sem akarta elismerni. Valószínűtlen világát akkoriban a "Boldogok szigetének" hívtam. Életének még ebben az utolsó szakaszában, 1945 áprilisában is ott ültem vele néhányszor a linzi épülettervrajzok fölé hajolva, némán szemlélve az egykori álmokat. Több mint öt méter betonnal, két méter földdel befedett dolgozószobája kétségtelenül a legbiztosabb hely volt Berlinben. Ha nehézbombák robbantak a közelben, a robbanáshullámok terjedésének kedvezô berlini homokban megremegett az egész bunkertömeg. Karosszékén ilyenkor Hitler is összerándult. Micso-da változás az elsô világháború rettenthetetlen káplárjához képest! Egy idegroncs, aki képtelen kor-dában tartani a reakcióit. Hitler utolsó születésnapját igazából nem is ünnepeltük meg. Azon a helyen, ahol korábban a dísz-század sorakozott föl, s a Birodalom és a külföld méltóságai fejezték ki jókívánságaikat, most néma-ság uralkodott. Pedig Hitler feljött a bunkerbôl a felsô helyiségekbe; a környezet lepusztultsága na-gyon is illett siralmas állapotához. A Hitler Jugend harcokban kitűnt egyik küldöttségét mutatták be neki a kertben; mondott néhány szót, egyiküket-másikukat meg-megpaskolta. A hangja halk volt. Hamar befejezte. Bizonyára érezte, hogy már senkit sem tud meggyôzni, legföljebb szánalom kelté-sére képes. A kínos gratulációkat a legtöbben azzal kerülték ki, hogy úgy tettek, mintha csak a szo-kásos haditanácsra érkeztek volna. Igazából senki se tudta, mit is mondhatna. Hitler alkalmazkodva a körülményekhez, hűvösen, már-már elutasítóan fogadta a jókívánságokat. Nemsokára szokás szerint a szűk bunkerszobában, a térképasztal körül álltunk. Hitlerrel szemben Göring foglalt helyet. Göring, aki mindig sokat adott a megjelenésére, néhány napja különös változásokat hajtott végre az egyenru-háján. A régi ezüstszürkét – meglepetésünkre – a sötétbarna amerikai egyenruha szövetével váltotta fel. Öt centiméter széles, arannyal szôtt vállapjait is egyszerű szövetvállapokra cserélte. Sast ábrázo-ló birodalmi marsall rangjelzését szerényen rájuk erôsítette. – Olyan, mint egy amerikai tábornok! – súgta felém a tanácskozás egyik résztvevôje. Hitlernek lát-szólag ez a változás sem tűnt fel. A tanácskozáson a Berlin központja elleni hamarosan várható támadást vitattuk meg. Az elôzô esti ötletet, hogy a világváros védelme helyett vonuljunk vissza az Alpesi Erôdbe, Hitler az éjjel elvetet-te. Úgy határozott, hogy küzdjünk a városért, dúljon csak harc Berlin utcáin. Nyomban ostromolni kezdték, hogy nem csupán a célszerűség, de az utolsó pillanat eljövetele is szükségessé teszi a fôhadiszállás délre, Obersalzbergbe helyezését. Göring arra figyelmeztetett, hogy a Bajor Erdôben már csak egyetlen észak-déli összeköttetés maradt a miénk, és hogy a menekülés útját Berchtesgaden felé bármikor elvághatják. Hitlert földühítette a javaslat, hogy éppen most hagyja el Berlint. – Hogyan küldhetném a csapatokat a döntô berlini csatába, ha közben a saját biztonságomat keres-ném? Az új egyenruhás Göring sápadtan, izzadva és dülledt szemekkel ült vele szemben, miközben Hitler növekvô indulattal szónokolt. – A sorsra bízom a dolgot. Lehet, hogy itt halok meg Berlinben, de az sincs kizárva, hogy az utolsó pillanatban elrepülök Obersalzbergbe. Alighogy véget ért a megbeszélés, és Hitler elbúcsúzott a tábornokoktól, Göring zavartan fordult hozzá: arra hivatkozott, hogy igen fontos elintéznivalói vannak Dél-Németországban, amiért is még aznap éjjel el kell hagynia Berlint. Hitler figyelmetlenül nézett rá. Úgy vettem észre, elhatározásától, hogy Berlinben marad, és kockára teszi az életét, maga is meghatódott azokban a pillanatokban. Kö-zömbös szavakkal nyújtott kezet Göringnek, és jól palástolta, mennyire semmibe veszi. Néhány lé-pésnyire álltam tôlük, és átéreztem a pillanat történelmi jelentôségét: ekkor vált ketté a Birodalom vezetése. Így ért véget a születésnapi haditanács. Szokás szerint mellôzve minden ceremóniát, anélkül, hogy elbúcsúztam volna Hitlertôl, a tanácsko-zás többi résztvevôjével hagytam el a helyiséget. Eredeti szándékunkkal ellentétben, von Poser alez-redes még aznap éjjel szólt, hogy készüljek az indulásra. A szovjet hadak megkezdték a Berlin elleni döntô támadást, és gyorsan nyomultak elôre. Napok óta minden készen állt a menekülésünkhöz; a legfontosabb csomagokat elôreküldtük Hamburgba. Dönitz plôni fôhadiszállása közelében, az Eutiner tónál pedig két, a birodalmi vasútépítôk tulajdonában lévô lakókocsit szereltettünk föl ma-gunknak. Hamburgban ismét meglátogattam Kaufmann körzetvezetôt. Mindketten értelmetlennek találtuk, hogy ilyen helyzetben is folytatódjék a harc. Felbátorodva olvastattam el vele azt a vázlatos beszéd-tervezetet, amelyet egy héttel korábban, a schorfi erdô egyik fatörzsén ülve fogalmaztam. – El kell mondania a beszédet. Miért nem tette meg már korábban? – miután beszámoltam neki a nehézségekrôl, folytatta. – Nem akar a mi hamburgi adónkon beszélni? A rádiónk műszaki vezetôjéért kezeskedem. Legalább az adószobában lemezre vetethetné a beszédet. Kaufmann még aznap éjjel lekísért a bunkerba, ahol a Hamburgi Rádió vezetôsége kapott helyet. Kihalt termeken át jutottunk egy kis felvételi stúdióba. Bemutatta a két technikust, akik már nyilván-valóan értesültek szándékaimról. Belém villant, hogy néhány perc múlva ezeknek az idegen embe-reknek kell kiszolgáltatnom magam. A biztonság kedvéért, meg hogy a cinkosaimmá tegyem ôket, még a beszéd megkezdése elôtt közöltem velük, hogy utólag eldönthetik, egyetértenek-e a tartalmá-val, vagy inkább megsemmisítik a lemezt. Akkor aztán helyet foglaltam a mikrofon elôtt, és fölol-vastam a kéziratot. A technikusok hallgattak. Talán megijedtek, talán – bár belôlük hiányzott az el-lentmondás bátorsága – egyet is értettek; mindenesetre semmiféle kifogásuk nem volt. Kaufmann eltette a lemezt. Vele közöltem, mikor adhatja le az én beleegyezésem nélkül is. Megne-vezett feltételeim jellemzôek voltak érzelmeimre, amelyek hatása alatt azokban a napokban álltam: akkor, ha politikai ellenfeleim utasítására, akik közé mindenekelôtt Bormannt számítottam, meg-gyilkolnának; akkor, ha Hitler meghalna, az utóda pedig tovább folytatná a pusztítás kétségbeesett politikáját. Minthogy Heinrici vezérezredesnek nem állt szándékában védeni Berlint, néhány napon belül szá-molni lehetett a véggel, a város bevételével. Ahogy Berger SS-tábornok, utolsó berlini látogatáso-mon pedig Eva Braun is mondta, Hitler valójában már április 22-én véget akart vetni az életének. Heinrici helyére azonban idôközben Student, az ejtôernyôs vadászok tábornoka került. Hitler ôt te-kintette az egyik leginkább tettrekész tisztjének, akire az adott helyzetben annál is inkább számított, mert korlátoltnak tartotta. Egyedül rá alapozva szedte össze magát még egyszer. Keitelnek és Jodlnak nyomban megparancsolta, hogy az összes rendelkezésre álló hadosztályt vezényeljék Ber-linbe. Nekem akkor már nem volt feladatom, a hadiipar nem létezett többé. Mégis, szünet nélkül űzött a heves belsô nyugtalanság. Cél és értelem nélkül határoztam el, hogy éjszakára meglátogatom azt a Wilsnack melletti tanyát, ahol annyi hétvégét töltöttem a családommal. Ott találkoztam dr. Brandt egyik munkatársával. Elmondta, hogy Hitler orvosát Berlin egyik nyugati elôvárosában, egy villában tartják fogva. Leírta a helyet, ideadta a telefonszámát, és megnyugtatott, hogy az SS-ôrség könnyen megközelíthetô. Megvitattuk, ki tudnám-e szabadítani Brandtot, kihasználva a Berlinben uralkodó zűrzavart. Lüschent is viszont akartam látni. Rá akartam beszélni, hogy meneküljön nyugatra az oro-szok elôl. Így jutottam arra az elhatározásra, hogy még egyszer, utoljára, Berlinbe utazom. Elôtérbe tolt indo-kaim mögött azonban Hitler delejes vonzereje hatott. Ôt akartam utoljára látni, tôle akartam elbú-csúzni. Most már úgy tűnt, mintha két nappal azelôtt lopva távoztam volna. Így érjen véget sokéves együttműködésünk? Napokat, hónapokat ültünk már-már munkatárs-bajtársakként közös tervrajza-ink mellett. Családomnak és nekem sok éven át Obersalzbergben biztosított helyet, miközben barát-ságos, gyakran aggodalmaskodó vendéglátónak mutatkozott. Az ellenállhatatlan kívánság, hogy még egyszer lássam, meghasonlottságomat mutatta. Józan ésszel már meg voltam gyôzôdve, hogy legfôbb ideje, ha nem éppen késô, hogy véget érjen Hitler élete. Mindabban, amit az elmúlt hónapok folyamán ellene tettem, egyetlen szándék vezetett, meg akartam akadályozni, hogy romlásba döntse a népet. Mi bizonyíthatta volna jobban az ellentéteinket, mint az elôzô nap lemezre mondott rádióbe-szédem, vagy az, hogy türelmetlenül vártam a halálát? De éppen ebben mutatkozott meg érzelmi kötôdésem is hozzá: kívánságommal, hogy csak a halála után sugározzák a beszédet, meg akartam kímélni a fölismeréstôl, hogy én is ellene fordultam; szánalmam egyre erôsödött a bukott ember iránt. Talán Hitler kíséretébôl is sokan éreztek hasonlóképp ezekben a napokban. Kötelességteljesí-tés, eskü, a hűség parancsa, a hála állt a személyes szenvedés keserűségével és a nemzeti szerencsét-lenséggel szemben, vagyis azzal a dologgal szemben, amelyet egyetlen személy, maga Hitler oko-zott. Máig is örülök, hogy sikerült a tervem, és még egyszer láthattam Hitlert. Így volt ez jól, 12 évi együttműködés után minden ellentétünket félretéve tartoztam a gesztussal. Akkor persze, amikor Wilsnackból útra keltem, egy meglehetôsen gépies kényszernek engedelmeskedtem. Indulásom elôtt írtam néhány sort a feleségemnek, hogy bátorítsam, egyúttal pedig jelezzem, nem szándékom Hitler-rel együtt a halálba menni. Berlintôl körülbelül 90 kilométerre egy Hamburg felé tartó gépkocsifo-lyam torlaszolta el az országutat. Ôsrégi típusok és luxusautók, teherautók és szállítójárművek, mo-torkerékpárok, még a berlini tűzoltóság gépesített fecskendôi is. Ezzel a sok tízezres áradattal szem-ben lehetetlen lett volna Berlinbe jutni. Rejtély, honnan került elô hirtelen annyi üzemanyag. Való-színűleg hónapokig tartogatták erre az alkalomra. Kyritzben volt egy hadosztály-parancsnokság, onnan hívtam föl a villát, amelyben dr. Brandt rabos-kodott, és a halálos ítélet végrehajtására várt. De Himmler külön parancsára már biztonságba helyez-ték Észak-Németországban. Lüschent nem tudtam elérni. Elhatározásomat mégsem változtattam meg. Hitler egyik szárnysegédjét röviden értesítettem aznap délután esedékes látogatásomról. A hadosztály-parancsnokságon megtudtuk, hogy a szovjet erôk ugyan gyorsan nyomulnak elôre, Berlin körülzárása közvetlenül mégsem várható, s Gatow, a Havel parti repülôgép elôreláthatólag még tar-tósan a csapataink birtokában marad. Így hát a mecklenburgi Rechlin új típusok kipróbálását szolgá-ló repülôterére mentünk. Több bemutatóról is jól ismertek ott, így várhattam, hogy a rendelkezésem-re bocsátanak egy repülôgépet. Errôl a repülôtérrôl szálltak föl azok a vadászgépek is, amelyek a Potsdamtól délre elhelyezkedô szovjet csapatokat mélyrepülésben támadták. Parancsnokuk bele-egyezett, hogy egy iskolai vadászgép Gatowba vigyen. Egyidejűleg két egymotoros, rövid felszálló távolságú Storch típusú felderítôgépet is elôkészítettek számunkra. Ezeket az összekötô tisztemmel Berlin belterületére és a visszarepülésre kaptuk. Miközben a gépeket indulásra készítették elô, a hadosztály-parancsnokságon az orosz bekerítô erôk térképre rajzolt helyzetét tanulmányoztam. Egy kíséretül mellénk adott vadászszázaddal mintegy 1000 méter magasságban, jó látási viszonyok közepette, az arcvonaltól néhány kilométernyire repültünk délnek. Fentrôl ártalmatlannak látszott a birodalmi fôvárosért dúló csata; rendkívül békésnek tűnt a táj, ahol 150 év után ismét ellenséges csa-patok készültek Berlin bevételére. Utcáit, falvait és kisvárosait számtalan utazásomból ismerhettem. Lövegek és becsapódások jelentéktelen, rövid, egy fellobbanó gyufánál tovább nem tartó villanásait, s égô, lassan elenyészô tanyaházakat lehetett látni. Csak Berlin keleti határán, a ködös távolban lát-szottak nagyobb füstfelhôk. A motorzúgás elnyomta a távoli csatazajt. Alig szálltunk le Gatowban, a vadászszázad továbbrepült bevetésre a Postdamtól délre kijelölt földi célok ellen. A repülôtér meglehetôsen elhagyatott volt. Csak Christian tábornok –- aki Jodl munka-társaként Hitler szűkebb vezérkarába tartozott – készülôdött repüléshez. Néhány jelentéktelen szót váltottunk. Azután kíséretemmel átszálltunk a két indulásra kész Storchba, és – bár autóval is mehet-tünk volna – mélyrepülésben szálltunk végig ugyanannak a kelet-nyugati irányú tengelynek a men-tén, amelyen Hitlerrel 50. születésnapja elôestéjén végigautóztam. A Brandenburgi Kapu közelében, néhány közlekedô autós meglepetésére, a széles úton szálltunk le. Megállítottunk egy Wermacht-teherautót, és a Birodalmi Kancelláriához vitettük magunkat. Idôközben késô délután lett, a Wilsnack–Berlin közötti 150 kilométer megtételéhez mintegy tíz óra kellett. Bizonytalan volt, tartogat-e számomra kockázatot a találkozás Hitlerrel; nem tudhattam, mennyit változott a hangulata. Tulajdonképpen minden mindegy volt. Bár reméltem, hogy jól sikerült a ka-land, a rossz véget is elfogadtam volna. A Birodalmi Kancelláriát, amelyet hét évvel azelôtt én építettem, már tűz alá vették a szovjet nehéz-lövegek. A becsapódások azonban még szórványosak voltak. A találatok hatása az épületemen, ha azt a rommezôt néztem, amelyet az elmúlt hetek néhány nappal végrehajtott amerikai légitámadása okozott, jelentéktelennek tűnt. Égett gerendák kusza halmán másztam keresztül, félig leszakadt mennyezetek alatt haladtam át, míg abba a szobába jutottam, ahol néhány éve oly lassan vánszorgott az idô esti beszélgetéseinken, ahol valamikor Bismarck ülésezett, és ahol most Schaub, Hitler szárnysegéde számomra jórészt ismeretlen férfiakkal konyakozgatott. A telefonhívásom ellenére sem vártak már, és meglepôdtek, hogy visszatérni látnak. Schaub megnyugtatóan szívélyes üdvözletébôl arra következtettem, hogy a hamburgi lemezfelvételem nem jutott a tudomásukra. Hamarosan távo-zott, hogy jelentse az érkezésemet. Eközben megbíztam von Poser alezredest, hogy a Birodalmi Kancellária telefonközpontja segítségével kerítse elô Lüschent, és rendelje a Birodalmi Kancelláriá-ra. Hitler szárnysegéde visszajött. – A Führer beszélni szeretne önnel! Az elmúlt tizenkét évben hányszor kérettek ezzel a sztereotip fordulattal Hitlerhez; mégsem a múltra gondoltam, miközben a több mint ötven lépcsôfokon lefelé ereszkedtem. Az foglalkoztatott, följö-vök-e még egyszer épségben. Lenn elsôként Bormannal találkoztam. Olyan, tôle szokatlan udvarias-sággal fogadott, hogy biztonságban érezhettem magam. Bormann vagy Schaub ábrázata Hitler min-den hangulatának biztos mutatója volt. Szerényen szólt. – Ha majd a Führerrel beszél… bizonyára fölmerül a kérdés, Berlinben maradjunk, vagy Berchtesgadenbe repüljünk-e; legfôbb ideje, hogy Dél-Németországban átvegye a parancsnoksá-got… Ezek az utolsó órák, amikor még megteheti… Ugye, rábeszéli, hogy elrepüljünk? Ha a bunkerban valaki reszketett az életéért, az Bormann volt. Pedig három hete még ô szólította föl a pártfunkcionáriusokat a gyöngeségek leküzdésére, meg hogy csak gyôzni vagy elesni lehet. Kitérôleg válaszoltam, és a végsô diadal elégtétele töltött el a kis híján könyörgô ember láttán. Aztán Hitler bunkerszobájába vezettek. Most nem azzal a meghatódottsággal fogadott, amellyel né-hány hete, a hűségesküm után. Semmiféle érzelmet sem mutatott. Megint az volt az érzésem, hogy üres, kiégett, élettelen. Tárgyilagos arcot öltött, amely mögött mindent el tudott rejteni, úgy kérdezte, mi a véleményem Dönitz munkamódszerérôl. Biztos voltam benne, hogy az érdeklôdése a leendô utódnak szól, nem általában említi Dünitzet. Még ma is azt hiszem, hogy Dönitz a váratlanul birto-kába jutott vígasztalan örökséget okosabban, több méltósággal és körültekintéssel számolta föl, mint ahogy azt akár Bormann, akár Himmler tette volna. Elmondtam, hogy jó a véleményem róla, és olyan részletekkel tűzdeltem tele a beszámolót, amelyek csak a tetszését vívhatták ki. Okulva azon-ban régi tapasztalataimból, nem próbáltam nyíltan befolyásolni Dönitz érdekében, hiszen úgy az ellenkezô irányba tereltem volna. Minden teketória nélkül kérdezte. – Mit gondol? Maradjak itt, vagy repüljek Berchtesgadenbe? Jodl azt mondta, holnap még lesz idô dönteni. Spontán tanácsoltam, hogy maradjon Berlinben. Mit csinálna Obersalzbergben? Ha Berlin elesik, úgyis vége a harcnak. – Ha már úgy kell lennie, azt hiszem, jobb, ha itt, a fôvárosban Führerként fejezi be az életét, mint ott, a hétvégi házában. Megint elfogódott lettem. Azt hittem, jó tanácsot adok. Pedig nem volt jó. Ha akkor elrepül Obersalzbergbe, valószínűleg egy héttel is megrövidül a berlini csata. Azon a napon már nem mondta, hogy a változás küszöbön áll, vagy hogy még van bármiféle re-mény. Apatikusan, fáradtan és magától értetôdô természetességgel a haláláról kezdett beszélni. – Én is úgy határoztam, hogy maradok. Csak éppen hallani akartam a véleményét – mondta, majd megindultság nélkül folytatta. – Nem fogok harcolni. Túlságosan nagy a veszély, hogy csak megse-besülök és élve kerülök az oroszok kezei közé. Azt se szeretném, hogy az ellenségeim meggyalázzák a testemet. Utasítást adtam, hogy égessenek el. Fräulein Braun velem együtt akar megválni az élettôl, Blondit pedig agyon fogom lôni. Higgye el, Speer, könnyen válok meg az élettôl. Egy múló pillanat mindentôl megszabadít, megvált a lét keserveitôl. Az volt az érzésem, hogy máris egy halottal beszélek. A légkör mind kellemetlenebbé vált, a tragé-dia a végéhez közeledett. A legutolsó hónapokban néhányszor gyűlöltem, küzdöttem ellene, becsap-tam és hazudtam neki; abban a pillanatban azonban zavarodott, megrendült voltam. Önuralmamat elveszítve saját meglepôdésemre is bevallottam neki, hogy semmit se romboltattam le, ellenkezôleg, megakadályoztam a pusztítást. Egy pillanatra könnybe lábadtak a szemei. De nem vá-laszolt. Néhány hete még nagyon fontosak voltak számára ezek a dolgok, most már azonban messze távolodtak tôle. Szórakozottan pillantott rám, amikor tétován fölajánlottam, hogy Berlinben mara-dok. Hallgatott. Talán megsejtette, hogy nem vagyok egészen ôszinte. Azóta gyakran kérdeztem ma-gamtól, vajon az ösztönei segítségével nem tudta-e kezdettôl, hogy az utolsó hónapokban ellene dol-goztam, és az emlékirataim szellemében cselekedtem. Hogy vajon nem szándékosak, rejtélyes ter-mészetének sokoldalúságáról adva újabb bizonyítékot hagyott a parancsai ellen munkálkodnom. So-se tudhatom meg. Ebben a pillanatban jelentették a haditanácsra érkezô Krebs tábornokot, a hadserege vezérkari fônökét. Ebben sem változott tehát semmi: a Wermacht fôparancsnoka, mint máskor, meghallgatta a hadijelentéseket a frontokról. De míg három nappal ezelôtt csaknem valamennyi fôtiszt, SS- és Wermacht-hadtestparancsnok jelen volt a bunker e célra fenntartott szobájában, mostanra kevés hí-ján mindenki távol volt. Göring, Dönitz és Himmler távollétében maradt Keitel és Jodl, valamint Koller, a légierôk vezérkari fônöke, a Berlinen kívüli vezérkar legfontosabb tisztjei, s néhány ala-csonyabb rangú összekötôtiszt. Maga a haditanács is megváltozott: kívülrôl már csak bizonytalan hírek jöttek; a hadsereg vezérkari fônöke feltételezéseknél többet aligha adhatott elô. A térkép, ame-lyet kiterített Hitler elôtt, már csak Berlin és Potsdam területét mutatta. De még itt sem egyeztek a szovjet elôrenyomulás adatai azzal, amit néhány órája a vadászrepülô fegyverkezelôi ülésébôl lát-tam. Jóval közelebb voltak a szovjet erôk annál, amit a térkép mutatott. Csodálkozásomra a megbe-szélésen Hitler ismét optimistának próbált mutatkozni, noha nekem nemrég még a közeli haláláról és a holttestét illetô rendelkezéseirôl beszélt. Mindenesetre sokat veszített egykori rábeszélô képességébôl. Krebs türelmesen és udvariasan hallgatta. Korábban sokszor gondoltam, hogy Hitlert a kétségbeejtô helyzetekben, amikor a jó végkifejletrôl esküdözött, rögeszmés meggyôzôdések irá-nyították. Most kiderült, hogy kétkulacsos volt. Vajon mióta csapott be minket? Mióta tudta, hogy a harc elveszett? A moszkvai tél, Sztálingrád óta, vagy az 1944 decemberében félresikerült invázió óta, amely az Ardennek-béli offenzívára következett? Mennyi volt a képzelgés, mennyi a számítás? Vagy talán csak az egyik hangulatváltozását élhettem meg a sok közül, azaz Krebs tábornokhoz ép-pen olyan ôszinte volt, mint korábban hozzám? A haditanács, amely különben órákig szokott tartani, most – szemléletesen mutatva a fôhadiszállás maradékának agóniáját – hamar befejezôdött. Ezen a napon Hitler még attól is eltekintett, hogy belefelejtkezzék a gondviselésbôl származtatott csodálatos álomvilágába. Miután röviden elbúcsúzott tôlünk, elhagytuk a szobát, a tévedések, hibák és bűnök sötét fejezetének szobáját. Mintha nem is kizárólag miatta repültem volna Berlinbe, Hitler közönsé-ges vendégként kezelt, és nem kérdezte, maradni vagy búcsúzni szeretnék-e. Kézfogás nélkül vál-tunk el, szokás szerint, mintha a következô nap viszontlátnánk egymást. Kint Goebbels-szel találkoz-tam. – Tegnap a Führer nagy elhatározásra jutott. Világtörténelmi jelentôségű elhatározásra. Annak érde-kében, hogy a nyugati csapatok akadálytalanul juthassanak Berlinbe, nyugaton véget vetett a har-coknak. Ismét egy agyrém. Valaha villámgyorsan új reményeket tudtak kelteni az ehhez hasonlóak, hogy az-tán néhány óra múlva ugyanolyan gyorsan újabbak pótolják ôket. Goebbels azt is elmondta, hogy feleségével és hat gyermekével Hitler vendégeként tartózkodik a bunkerben, és hogy ott, ahogy kife-jezte magát azon a történelmi helyen szándékoznak véget vetni az életüknek. Hitlerrel ellentétben tökéletesen uralta az érzelmeit; egyáltalán nem lehetett észrevenni rajta, hogy leszámolt az életével. Idôközben késô délután lett. Egy SS-orvostól megtudtam, hogy Frau Goebbels ágyban van, nagyon gyenge és szívpanaszoktól szenved. Kértem, fogadjon. Négyszemközt szerettem volna beszélgetni vele, Goebbels azonban már várt egy elôtérben. Ô vezetett aztán abba a kis bunkerszobába, ahol Frau Goebbels egy egyszerű ágyban feküdt. Sápadt volt, és halkan, jelentéktelen dolgokról beszélt, bár sejteni lehetett, hogy a gyerekei erôszakos halálának elkerülhetetlenül közeledô órájától szenved. Goebbels rendíthetetlenül maradt, beszélgetésünk ez okból Frau Goebbels egészségi állapotára kor-látozódott. Csak a vége felé célzott rá, valójában mi foglalkoztatja. – Boldog vagyok, hogy legalább Harold (fia az elsô házasságából) életben marad! Én is zavartan kerestem a szavakat – mit is mondhattam volna. Némán, elfogódottan búcsúztunk egymástól. Férje nem ajándékozta nekünk a búcsú perceit sem. Eközben megbolydult az elôtér. Göring táviratozott. A táviratot Bormann juttatta el Hitlernek. Kí-váncsiságból utána mentem. Göring mindössze annyit kérdezett Hitlertôl, átvegye-e a Birodalom legfôbb vezetésétô, ha Hitler a Berlini Erôdben maradna. Bormann már kész államcsínnyel vádolta meg Göringet; talán utolsó kísérletnek szánta, hogy Hitlert a rendteremtés gondolatának sugalmazá-sával rávegye a berchtesgadeni utazásra. Hitler azonban erre a hírre is éppen olyan apatikus maradt, amilyennek egész nap mutatkozott. Bormann mesterkedése azonban Göring újabb sürgönyével tá-mogatást kapott. Eltettem egyik másolatát, amely a bunker általános zűrzavarában ôrizetlenól hevert: "Parancsnoksági ügy! Csakis tiszt közvetítésével! Az 1899. számú Robinson állomásról a választófe-jedelemnek. Leadva IV. 23-án 17h 59-kor. Von Ribbentropp birodalmi miniszternek. IV. 23. 22 órá-ig utasításokat kértem a Führertôl. Ha erre az idôpontra bebizonyosodik, hogy a Führer elvesztette a Birodalom vezetéséhez szükséges szabad akaratát, 1941. VI. 29-i rendelete lép érvénybe, mely sze-rint megbízottként én veszem át valamennyi tisztségét. Ha 45. IV. 23. 24.00 óráig a Führertôl vagy tôlem nem kap más utasítást, kérem, légi úton haladéktalanul induljon el hozzám. Jegyezte: Göring birodalmi marsall." Bormann úgy vélte, a távirattal újabb bizonyítékhoz jutott. – Göring árulást követett el – kiáltott izgatottan. – Már táviratokat küldözget a kormány tagjainak, és közli velük, hogy a teljhatalma alapján, Führerem, ma 24 órától átveszi az ön hivatalát. Bár Hitler az elsô távirat érkezése után inkább nemtörôdömnek mutatkozott, most Bormann nyerte meg a játszmát. Az ô fogalmazványa alapján távirat ment régi riválisának, Göringnek, amely a Hitler és a nemzeti szocializmus elleni árulás vádjával megfosztotta utódlási jogától. Hitler azt is tudatta vele, hogy nem tesz további intézkedéseket, amennyiben egészségi állapotára hivatkozva leköszön valamennyi hivataláról. Bormannak végre sikerült kizökkentenie Hitlert a letargiából. Gátlástalan dühkitörés következett, amelyben keserűség, bódultság, önsajnálat és kétségbeesés mosódott össze. Pulykavörös arccal, fönnakadt szemekkel tudomást sem vett a környezetérôl. – Régóta tudom. Tudom, hogy Göring lusta. Hagyta, hogy a légierôk ebek harmincadjára jussanak. Korrupt volt. Az ô példájára vált lehetségessé a korrupció országunkban. Ráadásul évek óta morfi-nista. Régóta tudom ezt is. Mindent tudott hát Hitler; mégse tett ellene semmit. Egy meghökkentô fordulattal ismét apátiába süllyedt. – Különben, mit bánom. Csak nyugodtan vezesse Göring a fegyverletételi tárgyalásokat. Ha elveszít-jük a háborút, úgyis mindegy, ki lesz ott. Szavaiból a német nép iránti megvetés beszél: a fegyverletételre még mindig jó volt neki Göring. Hitler erôi ekkor kifogytak, visszatért ugyanahhoz a fáradt hanghordozáshoz, amely egész nap jellemzô volt rá. Évekig túlerôltette magát; hatalmas akaraterejével évekig lökdöste félre maga és mások elôl a vég növekvô bizonyosságát. Most már nem maradt ereje, hogy elrejtse állapotát. Most már megadta magát. Bormann körülbelül fél óra múlva hozta Göring választáviratát: súlyos szívpanaszok miatt vala-mennyi hivataláról lemondott. Hány kellemetlen munkatársát kapcsolta ki Hitler hasonlóképpen! Hogy a német nép továbbra is egységesnek higgye a felsô vezetôséget, nem bocsátotta el ôket, in-kább valami betegséget tolt elôtérbe. Most, a legvégén még mindig ügyelt a látszatra. Bormann az utolsó órában érte el a célját. Sikerült kikapcsolnia Göringet. Bizonyára meggyôzôdéssel hitt Göring alkalmatlanságában; gyűlölte és megbuktatta, amiért akkora hatalmat halmozott föl. Bizonyos fokig sajnáltam Göringet abban az órában. Emlékeztem a beszélgetésünkre, amelyben Hitler iránti hűségét bizonygatta. A rövid, Bormann idézte zivatar elmúlt, a néhány ütem az Istenek alkonyából lecsengett, Hagen el-tűnt a színrôl. Csodálkozásomra Hitler kedvezôen fogadta kérésemet, amelyet csak bátortalanul ad-tam elô. A Skoda Művek néhány igazgatója miután együttműködött velünk, sötét sorsot várt az oro-szoktól, s bizonyára nem alaptalanul. Az amerikai iparhoz fűzôdô korábbi kapcsolataik miatt abban reménykedtek, hogy az US-fôhadiszállásra repülhetnek. Hitler néhány napja még kereken elutasított volna egy ilyen kívánságot, most azonban késznek mutatkozott, hogy aláírjon egy, a formalitások elintézéséhez szükséges parancsot. Miközben Hitlerrel ezt beszéltem meg, Bormann emlékeztetett bennünket, hogy Ribbentropp még mindig bebocsátásra vár. Hitler idegesen válaszolt. – Már többször mondtam, hogy nem akarok beszélni vele. Valami okból Hitlernek kellemetlen lett volna a találkozás Ribbentroppal. Bormann azonban nem hagyta annyiban. – Ribbentropp kijelentette, hogy nem tágít. Mint egy hűséges eb, várni fogja a hívást. A hasonlattól Hitler megenyhült: behívatta Ribbentroppot. Négyszemközt tárgyaltak. Hitler nyilván beszélt a cseh igazgatók tervezett repülésérôl. A külügyminiszter még ebben a kétségbeejtô helyzet-ben is a hatáskörét védte. A folyosón megrótt. – Ez a Külügyi Hivatal dolga – mondta, majd valamivel szelídebben hozzáfűzte. – Nem élek kifo-gással a kérelem ellen, amennyiben beleveszi: "A Birodalmi Külügyminisztérium javaslatára." Miután kiegészítettem a kérelmet, Ribbentropp elégedett volt, Hitler pedig alá is írta. Tudomásom szerint ez volt Hitler utolsó hivatalos ügye a külügyminiszterével. Idôközben elmúlt hónapjaim atyai tanácsadója, Lüschen is megérkezett a Birodalmi Kancelláriára. Kísérleteim azonban, amelyekkel megpróbáltam rávenni, hogy hagyja el Berlint, hiábavalónak bizo-nyultak. Elbúcsúztunk egymástól. Késôbb, Nürnbergben tudtam meg, hogy Berlin bevétele után ön-gyilkos lett. Éjfél felé Eva Braun üzent egy SS háztartási alkalmazottal, hogy menjek a bunkerszobájába, amelyet nappalinak és hálószobának használt. A szobát barátságosan rendezte be, a fölsô szintrôl lehozatta a szebb bútorokat, amelyeket évekkel korábban én terveztem a kancellári szakosztály neki fenntartott két szobájába. Az arányok és a kiválasztott furnérborítások ugyan éppen nem illettek a komor kör-nyezethez. Neve kezdôbetűinek négylevelű lóherévé stilizált intarziája a komód két ajtaján különö-sen fölöslegesnek tűnt. Minthogy Hitler visszavonult, nyugodtan beszélgethettünk. Valójában az egész bunkerban ô volt az egyetlen olyan halálra szánt híresség, aki csodálatra méltóan és fölényesen nyugodtnak látszott. Az egzaltáltan heroikus Goebbels, a menekülésre készülôdô Bormann, az eltompult Hitler, az összeom-lott Frau Goebbels környezetébe Eva Braun csaknem derűsen könnyednek mutatkozott. – Búcsúképpen javaslok egy üveg pezsgôt. Meg egy kis édességet. Bizonyára még nem evett sem-mit. Megindítóan jellemzônek találtam, hogy sokórás tartózkodásom után a bunkerban elsônek gondolt rá, hogy megéhezhettem. Az alkalmazott hozott egy üveg Moet de Chandont, bonbont, süteményt. Kettesben maradtunk. – Tudja, jó, hogy még egyszer eljött. A Führer már arra gyanakodott, hogy ellene dolgozik. Látoga-tásával azonban az ellenkezôjét bizonyította. Nem így van? Adós maradtam a válasszal. – Az is tetszett neki, amit ma mondott. Elhatározta, hogy itt marad. Én is vele maradok. A többit már tudja… Vissza akart küldeni Münchenbe. Ellentmondtam. Azért jöttem ide, hogy itt is fejezzem be. Ô volt az egyetlen a bunkerban, akit az emberiesség foglalkoztatott. – Miért kell még mindig olyan sokaknak elesnie? – kérdezte. – Már úgyis hiába minden… Különben könnyen elôfordulhatott volna, hogy már nem talál meg bennünket. Tegnap olyan kilátástalan volt a helyzet, hogy számítanunk kellett Berlin gyors bevételére. A Führer már föl akarta adni. Azért va-gyunk még itt, mert Goebbels a lelkére beszélt. Fölszabadultan társalgott velem, csak a még mindig intrikáló Bormann miatt haragudott; egyébként mindig oda jutott vissza, hogy elégedett, amiért a bunkerban lehet. Három óra lett. Hitler fölkelt. Beüzentem, hogy búcsúzni szeretnék. Az elmúlt nap nagy hatást tett rám, féltem, hogy a búcsúnál sem tudok majd uralkodni magamon. Reszketegen állt elôttem az ag-gastyán, akinek az elmúlt 12 évemet áldoztam. Egyszerre voltam elérzékenyült és zavarodott. Ô azonban szenvtelennek látszott, amikor egymással szemben álltunk. A szavai éppolyan hidegek vol-tak, mint a keze. – Tehát elutazik? Rendben. Viszontlátásra. Semmi üdvözlet a családomnak, semmi kívánság, köszönet, Isten veled. Egy pillanatra elvesztettem az önuralmamat és azt mondtam, hogy még egyszer visszajövök. Ô azonban könnyedén fölismerte, hogy csak zavaromban hazudok, és mások felé fordult. Mehettem. Tíz perccel késôbb az ott-maradók hallgatásától kísérve elhagytam a kancellári lakosztályt. Még egyszer át akartam menni a szomszédos Birodalmi Kancellárián, amelyet én építettem. Minthogy a világítás nem működött, megelégedtem egy néhány perces búcsúval a díszudvarban. A körvonalait is alig láttam az éjszakai ég alatt, magát az épületet pedig inkább csak odaképzeltem. Az éjszaka kísér-tetiesen nyugodt volt, mint amilyen a hegyek között szokott lenni. Elnémult a nagyváros zaja, amely különben ilyen késôi órákban is idáig hatolt. Néha-néha egy orosz gránát robbanása hallatszott: ez volt utolsó látogatásom a Birodalmi Kancellárián. Évekkel azelôtt építettem, amikor terveken, remé-nyeken, álmokon át láttam a saját jövômet. Most tehát nem csupán az épületem, az életem legszebb éveinek romjait is magam mögött hagytam. – Milyen volt? – kérdezte Poser. – Hál’ Istennek nem kellett Max von Baden herceget játszanom – feleltem megkönnyebbülten. Jól értelmeztem Hitler búcsúnk alkalmával tanúsított hűvösségét, hat nappal késôbbi politikai végrende-letében ugyanis leváltott, és Saurt, régi kedvencét nevezte ki utódomnak. Az utat a Brandenburgi Kapu és a Gyôzelmi Oszlop között fölszállópályává alakították. A legutóbbi gránátbecsapódások tölcséreit munkaosztagok temették be. Minden akadály nélkül szálltunk föl; a jobb oldalon egy árnyék suhant el: a Gyôzelmi Oszlop. Zavartalan utunk volt. Berlinben és Berlin körül nagy tüzeket láttunk, felvillanó lövegeket és világító golyókat, amelyek szentjánosbogarakhoz hasonlítottak. Ott, ahol a felvillanó ágyútűz gyűrűje megszakadt és még háborítatlan sötétség uralko-dott, irányra fordultunk. Öt óra felé, az elsô hajnali derengésben értük el ismét a rechlini repülôteret. Egy vadászgéppel elvittem a Führer parancsát a Skoda-igazgatók ügyében Karl Hermann Frankhoz, Hitler prágai helytartójához. Arról már nincs tudomásom, valóban megérkezett-e. Minthogy az angol fronton el akartam kerülni az utak fölött mélyrepülésben portyázó Jabokat, úgy döntöttem, csak este indulok tovább Hamburgba. A repülôtéren megtudtam, hogy Himmler alig negyven kilométerre, ab-ban a kórházban tartózkodik, ahol különös körülmények közepette egy évvel korábban én is lakó lehettem. A Storch-hal egy közeli mezôn szálltunk le. Himmler meglepôdött a jövetelemen. Ugyan-abban a szobában fogadott, ahol én feküdtem, és hogy még groteszkebb legyen a helyzet, jelen volt Gebhardt professzor is. Himmler szokása szerint minden személyességet eleve elhárítóan kollegiális volt. Fôként berlini élményeim érdekelték. Hitler intézkedéséhez Göring leváltásáról – nyilván, mert már a fülébe jutott – nem fűzött megjegyzést, és akkor is úgy tett, mintha semmit se jelentene az egész, amikor tartózkodóan a tudomására hoztam, hogy Göring végül önként mondott le minden hi-vataláról. – Úgyis Göring lesz az utód. Már rég megállapodtam vele, hogy engem tesz meg miniszterelnök-ének. Hiába ellenkezik Hitler, így is államfôvé tehetem… Ön is ismeri Göringet jól – mondta min-den aggály nélkül nevetve. – Természetesen az én döntésem lesz a meghatározó. Már többekkel föl-vettem a kapcsolatot azok közül, akiket magam mellé veszek a kabinetembe. Nemsokára Keitel láto-gat meg… Himmler talán azt hitte, új hivatalokért elôszobázom nála! Himmler a képzelet világában mozgott. – Európa nélkülem a jövôben sem képzelhetô el – szólt. – Ha rendet akar, szüksége lesz a rendôrminiszterségemre. Egy óra Eisenhowernél, és ô is ugyanerre a véleményre jut! Észre fogják venni, hogy szükségük van rám, ha el akarják kerülni az áldatlan zűrzavart. Bernadotte gróffal fölvett kapcsolatairól beszélt, amelyek eredményeként a koncentrációs táborokat át kívánta adni a Nemzetközi Vöröskeresztnek. Megértettem, miért láttam néhány napja a Hamburg melletti erdôben annyi félreállított vöröskeresztes autót. Azelôtt mindig azt mondták, hogy vala-mennyi politikai foglyot likvidálják, mielôtt bekövetkezne a vég. Himmler most saját szakállára ke-reste a gyôztes kegyeit. Ahogy utolsó beszélgetésünkbôl világossá vált, idôközben maga Hitler is hasonló gondolatokkal játszott. Végül Himmler mégis megcsillantotta elôttem a reményt, hogy a minisztere lehetnék. Én viszont, nem minden irónia nélkül, a repülôgépemet ajánlottam föl arra az esetre, ha Hitlernél búcsúlátogatást szándékozna tenni. Himmler azonban leintett. Nincs ideje, mondta. Nem lehetett kizökkenteni. – Most az új kormányomat kell megteremtenem, azonkívül a német jövô miatt sokkal fontosabb a személyem, semhogy vállalhatnám egy repülés kockázatát. Keitel érkezése szakította félbe a beszélgetésünket. A szomszéd szobában a tanúja lehettem, amint a tábornagy ugyanazon az erôteljes hangon, amelyen Hitlernél szokott patetikus nyilatkozatot tenni, most Himmlert biztosította feltétlen hűségérôl. Mindenben a rendelkezésére áll, jelentette ki. Este ismét Hamburgban voltam. A körzetvezetô javasolta, hogy a hamburgi adón keresztül azon nyom-ban, azaz még Hitler halála elôtt adjuk le a beszédemet. Amikor azonban elképzeltem a drámát, amely azokban a napokban, azokban az órákban a berlini bunkerban zajlott, minden kedvem elment az illegális tevékenységtôl. Még egyszer sikerült Hitlernek lelkileg megbénítania. Magam és mások elôtt azzal indokoltam szándékom megváltoztatását, hogy hibás és értelmetlen volna beavatkozni a tragédiába. Elbúcsúztam Kaufmanntól, és Schleswig–Holsteinbe indultam. Az Eutiner tónál foglaltuk el a lakó-kocsinkat. Néhányszor látogatást tettem Dönitznél vagy azoknál az ismerôseimnél a tábornoki kar-ból, akik hozzám hasonlóan tétlenül várták a további fejleményeket. Éppen jelen voltam, amikor 1945 május elsején átadták Dönitznek azt a táviratot, amely mint Hitler örökösének meghatározta a pontos jogkörét. Hitler azt is elôírta, milyen kormányt alakítson a Birodalom új elnöke: Goebbels lett volna a birodalmi kancellár, Seyss-Inquart a külügy-, Bormann pedig a pártminiszter. Ezzel egyide-jűleg Bormann jelezte a közeli érkezését. – Lehetetlenség! – Dönitz megütközött tisztségének ilyen mértékű korlátozásán. – Látta már más is a táviratot? Szárnysegéde, Lüdde-Neurath megnyugtatta, hogy a távírásztól egyenesen hozzá ment. Dönitz ekkor megparancsolta, hogy a távírászt kötelezzék hallgatásra, a táviratot pedig zárják el, és senkinek se mutassák meg. – De mi lesz, ha Bormann és Goebbels valóban idejönnek? – kérdezte, aztán eltökélten folytatta. – Velük semmiképp se fogok együttműködni. Azon az estén mindkettônknek az volt a véleménye, hogy Bormannt és Göringet valamilyen formá-ban ki kellene kapcsolnunk. Dönitz elsô hivatali ügye tehát Hitler kényszerítô beavatkozása folytán illegális cselekedet lett: egy hivatalos dokumentum eltitkolása, amely az utolsó szem volt az elmúlt napoknak és heteknek csaló-dásokból, árulásokból, színlelésekbôl, intrikákból összeálló láncán: Himmler, aki tárgyalásokkal árulta el Führerét; Bormann, akinek a Göring elleni utolsó nagy intrikája úgy sikerült, hogy becsapta Hitlert; Göring, aki azon törte a fejét, hogy a szövetségesek szolgálatába szegôdjön; Kaufmann, aki az angolokkal tárgyalt, és a rendelkezésemre akarta bocsátani rádióadóját, Keitel, aki még Hitler éle-tében új gazdához akart szegôdni; végül én magam, aki az utolsó hónapokban becsaptam fölfedezômet és támogatómat, mi több, még félre is akartam állítani. Mindannyian azt képzeltük, hogy a rendszer kényszerít bennünket, pedig mi magunk voltunk a rendszer, mi és Hitler, aki úgy-szintén elárult mindannyiunkat, a német népet és saját magát is. Így ért véget a Harmadik Birodalom. Annak a május elsejének az estéjén, amelyen ismertté vált Hitler halála, Dönitz szállásán, egy kis szobában aludtam. Amikor kinyitottam a kofferemet, megtaláltam azt a vörös bôrkazettát, amelyben Hitler fényképe rejtôzött. A titkárnôm csomagolta el. Az idegeim fölmondták a szolgálatot. Amikor a képet az asztalra állítottam, sírógörcs tört rám. Csak ekkor szakadt meg a kapcsolatom Hitlerrel, csak ekkor szakadt szét a kötelék, aludt ki a delejes erô. Halottakkal teli mezôk, lerombolt városok, gyászolók milliói, koncentrációs táborok képe költözött a helyére. Abban a pillanatban még nem lát-tam, de már éreztem ôket. Mély álomba zuhantam. Két héttel késôbb, a koncentrációs táborokban elkövetett bűnök leleplezésének hatására levelet írtam a miniszteri kabinet elnökének, von Schwerin-Krosigknak. "A német nép eddigi vezetôsége kollektív felelôsséggel tartozik azért a sorsért, amely most a német nép elôtt áll. A kollektív felelôsséget a vezetésben részesült minden személynek egyénileg kell vi-selnie annak érdekében, hogy e bűn súlya, amely különben a német népre hárulhatna, ezekre a sze-mélyekre helyezôdjék." Életemnek az a szakasza kezdôdött, amely máig sem fejezôdött be. A visszaemlékezések írója: Albert Speer Albert Speer a nürnbergi perben megmenekült a halálos ítélettôl, mindössze húsz évet kapott. Spandau nyugalmában aztán megírta a börtönbüntetést megelôzô évtized mozgalmas történetét. A húsz év még kevésnek is bizonyult ehhez a munkához. A végsô simításokat szabadulása után végez-te el könyvén. A mű 1969-ben jelenhetett meg. Tucatnyi nyelvre lefordították, igazi világsikert ara-tott. Történészek és művészek idézik azóta is, Ingmar Bergman, Frederick Forsyth hivatkozik rá, Elisas Canetti zseniális esszét kerekített róla. A Visszaemlékezések 530 oldalon, idôrendi sorrendben követi az eseményeket. Speer még egészen fiatal, frissen végzett építész, amikor Hitler közelébe kerül. Fogékony minden új tan, eszme, ábránd iránt. A Weimari Köztársaság az ô számára sem tartogat egyebet, mint reménytelen munkanélkülisé-get. Dolgozni, alkotni akar, noha vagyonos családjának köszönhetôen nem kell nélkülöznie. Barátok közvetítésével a még kevéssé ismert pártfônök sofôrje lesz, akit meghódít a delejes erejű szónok. Speer az ellenkezés legcsekélyebb esélye nélkül hódol be Hitler akaratának. Úgy tűnik, helyesen vá-laszt, egyre fényesebb távlatokat nyit számukra a sors. A népszónokot hamarosan vezérként és kan-cellárként, a sofôrt udvari építészként láthatjuk viszont. Emelkedésüket a nép ujjongása kíséri, sze-rencsecsillaguk egyúttal a haza szerencsecsillaga is. Aztán kitör a háború, Németország ismét világhatalom lesz. Meghódol Párizs, a Führer az elesett városba látogat. Mintegy hat órát tartózkodik ott. Végigmegy az Opera üres, kihalt termein. Sétája eleinte baljós, majd kísértetiessé válik, amikor kiderül, hogy ismeri a járást. Bár sohasem volt ott, annak idején, a felvételire készülve "bemagolta" az egész épületet. A Visszaemlékezések írója képes bemutatni a politikai hatalom és az egyéni lét feloldhatatlan el-lentmondását. Lehet akármekkora politikai hatalma Hitlernek, estéi mindig ugyanúgy, szűkös és bo-rús egyhangúságban telnek. Vacsoráznak, aztán Kálmán és Lehár operetteket néznek. A filmek után a Führer szereplése következik. Éjszakába nyúlóan monologizál, még csak megerôsítô helyeslést sem vár. A tárgy mindig ugyanaz: a világuralom. A társaság mindig álmossággal küzd. Vegetáriánus viccei egyformák, szolgáljanak föl az asztalnál századszor erôlevest, századszor kérdi: "Mi az, höl-gyeim és uraim, megint hullateát isznak?" A válasz századszor is csak "jókedvű" nevetés lehet: a Führerrel hatalma csúcsán egyetlen élôlény, Blondi, a farkaskutyája ellenkezhet büntetlenül. A hadiszerencse megfordulása után Speer ritkábban találkozik Hitlerrel. A Nagy Dilettáns önmagá-hoz híven és figyelmen kívül hagyva az érintett ellenkezését, Speert nevezi ki fegyverkezési minisz-terévé. Ügye szempontjából ritka jó döntés, az építkezések tervezésében és szervezésében kitűnt Speer új helyén is döbbenetes hatásfokkal dolgozik. A könyv végén idéz egy brit tábornokot: Ha London korábban értesül tevékenységérôl, bizonyára külön hadjáratot tervez az elpusztítására. A Visszaemlékezések minden bizonnyal a Harmadik Birodalom egyik legfontosabb dokumentuma. A maga nemében egyedülálló: Speer kivételével a náci Németország sötét hatalmasságai csapnivaló fércműveket eszkábáltak össze.