Hitler beszél. Beszédet mond. Szónokol. Kit ne érdekelne, hogy vajon mivel hozta lázba hallgatóit, a sokszor örjöngô örömmámorba kerülô tömegnyi közönségét. S a beszédeket olvasva nem tudunk meg semmit. Nem a tartalom, hanem a forma, a tálalás, az elôadó szuggesztivitása, a rendezvények teátrális körülményei, a tömegélmény fokozta fel a hatást. Ezek a beszédek a világháború vége óta elôször jelennek meg magyarul. A néhány oldalas ízelítô után terjedelmesebb folytatást e számunk mellékletében találhatnak olvasóink. Mi most attól az idôszaktól kezdve választottunk Hitler beszédeibôl, amikor még hatalma teljében volt, de a hadszínterekrôl már nem világraszóló gyôzelmekrôl érkeztek jelentések. Mivel magyarázza a vereségeket? Hogyan önt lelket hallgatóságába? A többnyire rendkívül hosszú és általában csapongó gondolatvilágú beszédekbôl az adott idôszakra jellemzô, összefüggô egységeket emeltünk ki. 1941. január 30. Berlin, Sportcsarnok Nemrég még azt bizonygatták nekünk, hogy a tisztjeink és a tábornokaink semmit sem érnek, mert fiatalok és fertôzöttek a nemzetiszocializmus gondolatvilágával, azaz a széles tömegekkel azonosulnak. Íme, a fejlôdés már eddig is bebizonyította, hol ülnek a jobb tábornokok, nálunk vagy odaát! Ha a háború még tovább tart, az borzasztó szerencsétlenség lesz Angliára nézve. Még sok mindent meg fognak érni. Egy szép napon az angolok talán küldenek hozzánk egy bizottságot, hogy a mi programunkat átvegyék! A nemzetiszocializmus fogja a német történelem elkövetkezô évezredeit meghatározni. Már nem lehet semmibe venni. Csak akkor fog elmúlni, ha a programpontjai magától értetôdôkké válnak. De visszatekintve kijelenthetem, hogy az elmúlt év és az azelôtti év utolsó része gyakorlatilag eldöntötték ezt a háborút. Én már néhányszor olvastam, hogy az angolok valahol nagy offenzívát akarnak indítani. Ezzel kapcsolatban csak egy kívánságom van: értesítsenek elôtte. Én elôtte nagyon szívesen kiüríteném a területet. Megtakarítanám nekik a partraszállás minden nehézségét, és mi akkor ismét egymással szemben állnánk és még egyszer beszélhetnénk – mégpedig azon a nyelven, amelyet egyedül értenek! Nekik csak reményeik vannak, de reményeiknek lenniük is kell. Mit is várnak egyáltalán? Mi ezen a szárazföldön állunk, és onnan ahol mi állunk, senki nem tud minket eltávolítani! Mi bizonyos bázisokat hoztunk létre, és ha eljön az ideje, felkészülünk a nagy csapásra is. Hogy kihasználtuk az idôt a felkészülésre, azt az urak még ennek az évnek a történéseibôl megláthatják. Olyan háborúba keveredtünk, amilyent nem mi akartunk. Ellenkezôleg! Nálam gyakrabban senki nem nyújthat kezet. Ha azonban ôk a háborút akarják és a céljuk a német népnek mint fajnak a kiirtása, akkor csodát fognak látni! Most nem egy megfáradt Németország áll velük szemben, mint a világháborúban, hanem most egy nagymértékben mobilizált, harcképes és harcias Németországot találnak. Még egy tényrôl legyenek meggyôzôdve: a Duce és én sem zsidók, sem üzletcsinálók nem vagyunk. Ha mi egymásnak kezet nyújtunk, akkor az két becsületes férfi kézfogása! És ez még remélhetôleg ennek az évnek a folyamán tudatosul és nyilvánvalóvá válik az urak számára. Talán a Balkánban reménykednek. Ennek sem adnék komoly esélyt, mert az biztos, hogy ahol Anglia megjelenik, ott mi támadni fogjuk, és mi elég erôsek is vagyunk ehhez! Talán más államokban reménykednek, akikrôl azt hiszik, hogy bevonhatják ôket. Nem tudom, de biztosíthatom Önöket párttársaim és párttársnôim, akik engem sok éve már mint aggódó, mindig elôretekintô embert ismernek: minden elképzelhetô lehetôséget hidegen mérlegeltünk és számításba vettünk. A végén a mi gyôzelmünk várható! Nekik még esetleg egy reménységük lehet – bár ez nem olyan erôs –: az éhség. Mi alaposan megszerveztük országunkat. Elôre tudtuk, hogy háborúban nem lehet bôség. De éhen halni soha nem fog a német nép. Soha! Sokkal inkább az angol! Ebben biztosak lehetnek az urak odaát! Nyersanyaghiány? Ezen a területen is gondoskodtunk mindenrôl. Lehet, hogy ez már néhány angolban is tudatosodott. Ezután már csak egy marad: az ugyanis, hogy hazugságaikkal és frázisaikkal sikerül a német népet elködösíteniük. De erre is csak azt mondhatom: nem kellett volna ilyen soká aludniuk. Figyelniük kellett volna a német nép belsô fejlôdésére. Ugyanezzel a korlátoltsággal igyekeztek az olasz népet elidegeníteni a Ducétól. Egy angol lord feláll és az olasz népre apellál, hogy többé ne a Ducét, hanem ôlordságát kövesse! Ekkora barmot! És feláll még egy másik angol lord is, és figyelmezteti a német népet, hogy ôlordságát kövesse és forduljon el tôlem. Én ezeknek az embereknek csak azt üzenem: ezt már komolyabb emberek is megkísérelték. Ezeknek az embereknek furcsa elképzelésük van a német néprôl, a nemzetiszocialista államról, a mi egyesülésünkrôl, a velünk együtt vonuló tömegekrôl! De nyugodtak lehetnek: a német nép mindent elkövet, ami az érdekében is áll, hogy vezetését kövesse, hisz tudja, hogy vezetése csak egyetlen célt követ. A nép tudja, hogy ma a birodalom vezetésének élén egy olyan ember áll, akinek nincs a zsebében egyetlen részvénycsomag sem, és nem egyéni érdekek vezérlik. Ez a német nép – és ebben én biztos vagyok és büszke is vagyok rá – felesküdött nekem, s még a poklon keresztül is követ. Az 1923-as puccs évfordulóján Hitler a "régi hagyományoknak megfelelôen" a "küzdelmes idôkbôl való" régi bajtársainak beszélt. A keleti front hadi dicsôségeirôl szóló jelentések csökkenése miatt beszédét magyarázkodás tölti ki. Nem sejti, hogy érveit ennél sokkal csúfosabb kudarcok semlegesítésére kellene tartogatnia. 1941. november 8. München, Löwenbräukeller Hát ez a harc, kedves párttársaim, harc, de nemcsak Németországért, hanem egész Európáért, harc a létért vagy nemlétért! Önök ismerik szövetségeseinket, északról kiindulva: a finnek bátor kis népét, akik minden mértéken felül bizonyítottak. Hozzájuk csatlakoztak még: a szlovákok, a magyarok, a románok és végül a szövetségesek Európa minden részébôl: olaszok, spanyolok, horvátok, hollandok, dán önkéntesek, továbbá francia és belga önkéntesek is. Valóban elmondhatom, hogy keleten a közös felismerés alapján elôször harcol egész Európa: úgy, mint egykor a hunok ellen, ma ez ellen a mongol állam, a második Dzsingisz kán ellen. A presztízs pillanatai nálunk nem számítanak. Ezért, ha valaki azt mondja: "Ma Önök Leningrádnál védekeznek", annak azt válaszolhatom: Mi Leningrádnál addig támadtunk, amíg erre szükség volt, hogy Leningrádot körbezárhassuk. Ma védekezünk és nekik kell megkísérelniük kitörni, de mi kiéheztetjük ôket. Én biztosan egyetlen emberrel sem áldozok fel többet annál, mint amennyi feltétlenül szükséges. Ha ma valaki jönne Leningrádot felmenteni, akkor kiadnám a parancsot Leningrád megrohamozására és rohamoznánk. Hisz aki a keletporosz határtól egészen Leningrád elôtt 10 km-ig képes volt rohamozni, az képes még a maradék 10 km megtételére és a város elfoglalására is! Erre azonban nincs szükség. A várost körbezártuk. Soha senki nem szabadíthatja fel, s a kezünkbe fog hullani. És ha valaki azt mondja, hogy "csak romhalmazként" – annak azt válaszolom, nekem nem a város Leningrád kell, én csak az ipari központ Leningrádot akarom megsemmisíteni. Ha az oroszoknak kedvük tartja városaikat a levegôbe röpíteni, akkor ôk maguk kímélnek meg bennünket bizonyos munkák elvégzésétôl. Presztízskérdések, ismétlem, nem játszanak nálunk semmilyen szerepet. Ha például azt mondják: "Miért nem nyomulunk most elôre?" Talán mert pillanatnyilag esik vagy havazik, vagy talán mert a vasútvonal jelenleg még nincs egészen kész. Ennek az elôrenyomulásnak az ütemét nem azok a csodálatos angol stratégák határozzák meg, akik visszavonulásuk ütemét is meghatározták, hanem mi és kizárólag mi határozzuk meg. Ez nem a világháborúból ismert német nép, amelyik most harcban áll, egy egészen más német nép. Az ellenfeleink szerencsétlensége, hogy ezt még mindig nem értették meg, és még mindig az üresfejű zsidókat követik, akik egyre másra hangoztatják: "Csak ugyanúgy kell csinálni, ahogy azt már egyszer tettük". Ezt én még az ellenségeinkrôl sem feltételezem, bár nem tartom ôket valami okosnak. Én magam, soha nem ugyanazt csinálom, hanem mindig valami mást. Most végre teljesen fel kell adniuk, hogy csak a régiben reménykedjenek! Azt is mondják: "Lázadás fog kitörni a hadsereg egységeinél." Lehet, hogy van olyan bolond is, aki az angol rádió hatására hirtelen megmozdul. De nem sokáig! Mi az ilyen dolgokat elintézzük! Ne ringassa magát senki illúziókba, az ilyen kísérletek hamar összeomlanak, hisz ma nem egy barátságos Németország áll szemben velük glaszékesztyűben, hanem a nemzetiszocialista, és ennek kemény az ökle! Mi mindenütt, ahol területeket foglalunk el, igen udvariasak és igen becsületesek vagyunk a civil lakossággal szemben, sôt esetenként túlságosan is becsületesek és elôzékenyek. Mi odaát senkit nem erôszakolunk meg, több okból kifolyólag sem. A német katonák nem hajtanak végre betöréses lopásokat, ott nem lehetnek rablások és fosztogatások. Az ilyesmiket ott sokkal szigorúbban büntetjük, mint idehaza. Mi védjük ezt a népet. De ha valaki azt gondolja, hogy a megszállókkal szembeszegülhet vagy gyilkosságokkal megfélemlíthet bennünket, akkor mi odacsapunk, úgy, ahogy ezt itthon is megtettük azokban az években, amikor az ellenségeink azt hitték, hogy megfélemlíthetnek bennünket. Végül is mi bántunk el az ô terrorjukkal. Létrehoztuk ehhez a megfelelô szervezeteket. Ezután már csak a legbolondabb remények maradhatnak: hogy felkelés vagy forradalom tör ki Németországban. Olyan emberek azonban, akik forradalmat képesek csinálni, már egyáltalán nincsenek. Ezek az emberek ugyanis már régen Angliában, az Egyesült Államokban, Kanadában vagy másutt vannak. Ôk már nincsenek nálunk. Azok az emberek, akik forradalmat szeretnének csinálni, olyan kevesen vannak és annyira jelentéktelenek, hogy szinte viccnek hat az ô segítségükben reménykedni. Ha nálunk valaki mégis komolyan reménykedik abban, hogy megzavarhatja sorainkat, függetlenül attól, honnan származik, melyik táborba tartozik, akkor – Önök ismerik az én módszereimet – egy darabig mindig figyelemmel fogom kísérni. Ez nálam a próbaidô. Utána azonban eljön az a pillanat, amikor villámgyorsan cselekszem és hamar megsemmisítem az ellenséget. Ekkor már semmilyen álcázás nem segít, még a vallás sem. De, ahogy mondtam, erre nálunk semmi szükség nincs, mivel ma lényegében az egész német nép egyetlen szervezetbe szervezôdött, amit az ellenségeink nem tudnak megérteni, olyan szervezetbe, amely minden házba elér, amely féltékenyen vigyáz arra, hogy 1918 novembere soha ne ismétlôdhessen meg. Életemben én már annyiszor voltam próféta! Engem sokszor kinevettek, de mindig igazam lett. 1918 novembere soha nem fog Németországban megismétlôdni. Soha nem ismétlôdhet meg. Minden elképzelhetô, csak az nem, hogy Németország valaha is kapituláljon! Ha ellenségeink azt mondják: "Igen, akkor a háború eltart az 1942-es évig!", arra én azt mondom: a harc tarthat ameddig csak akar, az utolsó zászlóalj a harcmezôn német zászlóalj lesz! Hitler december 8-ra virradó éjjel értesült arról, hogy a japánok megtámadták Pearl Harbort. Négy nappal késôbb, a Reichstagban tartott beszédében ismertette a német hadüzenetet Amerikának. 1941. december 11. Reichstag A nemzetiszocializmus Németországban ugyanabban az évben jutott hatalomra, amelyben Rooseveltet megválasztották az Egyesült Államok elnökének. Rendkívül fontos azoknak a körülményeknek a vizsgálata, amelyeket a mai fejlôdés okainak tekinthetünk. Elôször is a személyi oldal: Nagyon jól megértem, hogy Roosevelt elnök életfelfogása és beállítottsága és az enyém között ég és föld a különbség. Roosevelt dúsgazdag családból származik, eleve az olyan emberek osztályához tartozik, akiknek a demokráciákban a születésük és származásuk az életútjukat egyengeti és a felemelkedésüket biztosítja. Én azonban egy kis és szegény családból származom, és kimondhatatlan nehézségek árán, munkával és szorgalommal harcoltam végig az utamat. A világháború kitörését Roosevelt a háborún meggazdagodók helyzetében, Wilson védôszárnyai alatt érte meg. Ô ezért az önmagukat feláldozó népek és államok háborúskodásának csak a kellemes következményeit ismeri, ô ott csinálta az üzleteit, ahol mások elvéreztek. Ugyanebben az idôben engem a sorsom éppen a másik oldalra vetett. Nem tartoztam azok közé, akik történelmet vagy éppen üzleteket csináltak, hanem azok közé, akik a parancsokat végrehajtották. Egyszerű katonaként igyekeztem ez alatt a négy év alatt az ellenséggel szembeni kötelességemet teljesíteni, és a háborúból természetesen éppen olyan szegényen tértem vissza, mint amilyen szegényen 1914 ôszén bevonultam. Én ugyanúgy megosztottam a sorsom milliókkal, mint ahogy Franklin Roosevelt úr is az övét az úgynevezett felsô tízezerrel. Míg Roosevelt úr a háború után képességeit pénzügyi spekulációkban gyakorolta, hogy az inflációból, azaz mások szorgalmából személyi haszonra tegyen szert, én még mindig, sok százezer társammal együtt, a katonai kórházban feküdtem. És mikor végül Roosevelt úr, a normális üzleti életben tapasztalt, gazdaságilag megalapozott, származásilag protezsált politikusi életutat választotta, én még névtelen ismeretlenként harcoltam népem felemelkedéséért, amelyet eddigi történetének legsúlyosabb igazságtalansága érte. A Roosevelt urat fenntartó erôk azok az erôk, amelyeket én a népem sorsa miatt és a belsô, legszentebb meggyôzôdésem alapján is le akartam gyôzni. Az "agytröszt", amelyet az amerikai elnök kénytelen volt igénybe venni, ugyanannak a népnek a fiaiból áll, amelyet mi Németországban az emberiség parazita jelenségeként meg akarunk szüntetni és elkezdtünk eltávolítani a közéletbôl. Ennek az úgynevezett elnöknek a személyemet sértô támadásait és pocskondiázásait jelentéktelen tényként szóra sem méltatom. Az, hogy ô engem gengszternek nevez, annál is inkább hidegen hagy, mivel ez a fogalom – a megfelelô egyedek hiánya miatt – nem Európából, hanem Amerikából származik. De mindettôl eltekintve, Roosevelt úr engem egyáltalán nem tud megsérteni, mivel ôt én is, mint egykor Woodrow Wilson, elmebetegnek tartom. Az, hogy ez az ember zsidó pereputtyával Japán ellen ugyanezekkel a módszerekkel harcol, azt már ismerjük. Errôl itt nem is kell beszélnem. Elôször háborúra uszít ez az ember, majd meghamisítja az okokat, önkényes megállapításokat tesz, majd a keresztény ájtatosság ködébe burkolódzik, és így vezeti, lassan de biztosan az egész emberiséget a háborúba, de nem hagyja ki, hogy – mint a régi szabadkôművesek – ne hívná Istent tanúnak cselekedetei ôszinteségének bizonyítására. Azt hiszem, hogy Önök mindannyian megváltásnak fogják tartani, hogy végre valahára a történelem folyamán egy állam elsôként olyan tiltakozási formát választ az igazsággal és a joggal való ilyen szégyentelen visszaéléssel szemben, amilyent ez az ember is kívánt és amelynek bekövetkezésén nem is csodálkozhat. Az, hogy a japán kormánynak a hosszú évekig tartó tárgyalások után elege lett ebbôl a történelemhamisítóból, hogy ilyen megalázó módon kigúnyolják, mindannyiunkat, az egész német népet és azt hiszem, hogy a világon minden más becsületes embert mélységes elégtétellel tölt el. Mi tudjuk, hogy milyen erô áll Roosevelt mögött. Ez az a zsidóság, amely elérkezettnek látja az idôt, hogy velünk is ugyanazt tegyék, amit mi Szovjet-Oroszországban látunk és megérünk. Mi már megismertük a zsidók földi paradicsomát. A német katonák millióinak lehetôsége volt személyesen betekinteni egy olyan országba, amelyben a nemzetközi zsidóság embert és vagyont egyaránt tönkretett, megsemmisített. Lehet, hogy az Egyesült Államok elnöke nem képes ennek a felfogására. Mi azonban tudjuk, hogy mi az ô harcuk célja. Még akkor is, ha nem lennénk Japánnal szövetségesek, tisztában lennénk azzal, hogy a zsidók és az ô Franklin Rooseveltjük feltett szándéka a különbözô államokat egymás után megsemmisíteni. A mai Német Birodalom azonban már korántsem azonos a régi Németországgal. Ezért mi a magunk részérôl megtesszük mindazt, amit ez a provokátor tôlünk már évek óta elvár. Nemcsak azért, mert Japánnal szövetségben állunk, hanem azért is, mert Németország és Olaszország és ezek jelenlegi vezetése elegendô belátással és erôvel rendelkezik annak megértésére, hogy ezekben a történelmi idôkben a nemzetek léte vagy nemléte dôl el esetleg mindörökre. Tisztában vagyunk azzal, amit ez a másik világ velünk tenni akar. Ôk az egykor demokratikus Németországot kiéheztették, a mai nemzetiszocialista Németországot pedig kiirtanák. Ezért én ma az amerikai ügyvivôvel kiállíttattam az útleveleiket.