Hitler Mein Kampfja félelmetes és riasztó: a nácik hatalomra jutása után ez lett az egységes eszmei alap ahhoz a politikához, amely a német társadalmat demagóg és erôszakos eszközökkel homogenizálta, s egy szintén egyneműsített ellenséggel szemben felsorakoztatta. A következmények ismeretében – világégés, népirtás – minden okunk meglenne arra, hogy örökre száműzzük ismereteink tárházából ezt az "irományt", ha nem kellene attól tartanunk, hogy újból és újból jönnek zavarosban halászni akaró demagógok, s ha nem kellene attól félnünk, hogy ismét elôbukkannak megváltónak feltüntetett zagyva nézetek, melyekkel szemben védtelenek vagyunk, mert nem tudjuk, hogy hasonló népboldogítók és népboldogító eszmék hol jelentek meg, és mihez vezettek. A Mein Kampf a demagógjelöltek tananyaga lehetne, de még inkább azoké, akik óvakodni akarnak a demagógoktól. Hitler a Mein Kampfban bôségesen részletezi nézeteit a propagandáról. Az ausztriai Alldeutscher Verband bírálata keretében azt fejti ki – amint az itt következô idézet mutatja –, hogy ha a tömegpropaganda hatásos akar lenni, csak egyetlen ellenség ellen irányulhat. E megfontolás is alapul szolgált ahhoz, hogy Hitler a nácizmus összes ellenségét a keresztény humanistáktól a bolsevikokig és Churchilltôl Sztálinig a "zsidó" fogalma alá vonja. A nagynémet mozgalom sohasem esett volna ebbe a hibába, ha több megértéssel viseltetett volna a széles tömegek lélektana iránt. Ha vezéreink tisztában lettek volna azzal, hogy – ha egyáltalán eredményt akarnak elérni – már pusztán lélektani meggondolásból sem szabad a népnek két vagy több ellenséget mutatni, mert ez a harci erô tökéletes elaprózódásához vezet, akkor már csak ezért is egy ellenfélre irányították volna a nagynémet mozgalom átütô erejét. Semmi sem lehet veszedelmesebb egy politikai pártra nézve, mint ha elhatározásaikban olyan sokat markolók, de keveset fogók vezérlik, akik mindent akarnak, anélkül azonban, hogy csak a legkisebbet is elérnék. [...] Minden népvezérnek az a legfontosabb feladata, hogy a nép figyelmét ne aprózza el, hanem egyetlen ellenfélre összpontosítsa. Minél egyöntetűbb a nép harci kedvének az irányítása, annál nagyobb lesz a mozgalom vonzereje és annál hatalmasabb az átütô ereje. A nagy vezérek zsenialitása éppen abban rejlik, hogy még a különbözô ellenfeleket is mint egy kategóriába tartozókat tüntetik fel, mert különféle ellenfelek felismerése a gyönge és bizonytalan jellemeknél könnyen a saját igazságukban való kételkedéshez vezet. Abban a percben, amikor az ingadozó tömeg a harcban túl sok ellenféllel találja magát szemben, azonnal a tárgyilagosság álláspontjára helyezkedik, és felveti a kérdést, hogy vajon a többiek tévednek-e mind, vagy tényleg csak saját népének és saját mozgalmának van igaza. Ilyenkor jelentkezik erônk elsô bénulása. Azért kell a több, belsôleg különbözô ellenfelet egy kalap alá venni, hogy a tömeg, meggyôzôdése szerint, a harcot egyetlen ellenféllel szemben folytassa. Ez megerôsíti a saját igazságába vetett hitet és fokozza a támadójával szembeni elkeseredést. A nagynémet mozgalmat e körülmény fel nem ismerése a gyôzelmétôl fosztotta meg. Céljuk helyes, akaratuk tiszta volt, de az utat rosszul választották meg. Az elsô világháborús német propagandát bírálva Hitler annak a meggyôzôdésének adott hangot, hogy a jó tömegpropaganda legyen a lehetô legprimitívebb, szóljon a tömeg legkorlátoltabb részéhez, csak néhány pontot tartalmazzon, és legyen teljesen szubjektív. Háborúban a propaganda célravezetô eszköz. A cél pedig a német nép létéért folytatott küzdelem volt. Éppen ezért a propagandát is csak az erre érvényes alapelvek szerint lehet megítélni. A legrettenetesebb fegyverek is emberségesek, ha azokat a gyôzelem siettetése teszi szükségessé, és csak azok a módszerek szépek, amelyek a nemzet számára a szabadság dicsôségét biztosíthatják. A háborús propaganda szempontjából ilyen élethalálharc idején ez az egyetlen helyes állásfoglalás. Ha ezzel a mértékadó körök is tisztában lettek volna, akkor sohasem bizonytalankodtak volna annyit ennek a fegyvernek az alakját és alkalmazását illetôen; mert a propaganda is csak fegyver, igaz ugyan, hogy csak alapos ismerôje kezében válik rettenetes harci eszközzé. A második, de éppen ilyen döntô jelentôségű kérdés a következô: a propagandának kikhez kell szólnia? A művelt intelligenciához vagy pedig a kevésbé képzett tömegekhez? A propagandának természetesen a tömegek felé kell irányulnia! Az értelmiség – vagyis amit ma általában így neveznek – számára propaganda helyett tudományos meggyôzésre van szükség. A propaganda azonban tartalma szerint éppoly kevéssé tudomány, mint amennyire a plakát ábrázolásmódja művészet. A plakát csak annyira művészet, amennyire a tervezôje a szín és a forma által képes felkelteni az emberek figyelmét. A művészeti kiállítás plakátjának a kiállítás művészetére kell utalnia; ez minél sikeresebb, annál művészibb lesz maga a plakát is. A plakát tájékoztasson a kiállítás jelentôségérôl, de semmi esetre se legyen a kiállításon látható művészet helyettesítôje. Ezért aki magával a művészettel akar foglalkozni, nem elégedhet meg a plakát tanulmányozásával vagy azzal, hogy "átsétál" a kiállításon. Csak így várható el, hogy elmélyedjen az egyes művek szemléletében, és lassan megfelelô ítéletet alkosson. Hasonló a helyzet azzal, amit ma propagandának hívunk. A propaganda feladata nem az emberek tudományos képzése, hanem a tömegek ráhangolása bizonyos tényekre, eseményekre, szükségszerűségekre stb., úgy, hogy azok jelentôsége a tömeg érdeklôdésének középpontjába kerüljön. A művészet itt az, hogy mindezt olyan hatásosan tegyük, hogy kétségtelenné váljon egy adott tény igazsága, egy folyamat szükségszerűsége, a szükségszerűség helyessége stb. Minthogy azonban önmagában vett szükségszerűség nincs, és nem is lehet, a propaganda feladata a tömegek figyelmének felkeltése, nem pedig a tudományosan amúgy is képzettek vagy a tudni vágyók tanítása. A propagandának mindig elsôsorban az érzelemre, s nem az úgynevezett értelemre kell irányulnia. Minden propagandának népszerűnek kell lennie, és szellemi színvonalát a felvilágosítandó tömeg legkorlátoltabb rétegének felvevô képességéhez kell szabnia. Minél nagyobb a tömeg, amelyre hatást kell gyakorolni, annál kevésbé legyen magas a propaganda szellemi színvonala. Ha tehát a propaganda a háborúban való kitartás fokozását célozza, s éppen ezért az egész népre irányul, a túlságosan magas szellemi elôfeltételeket gondosan el kell kerülni. Minél kisebb a tudományos tehertétel és minél inkább a tömeg érzelmeihez szól a propaganda, annál átütôbb a siker. Ez a propaganda helyességének és helytelenségének legkitűnôbb fokmérôje, nem pedig néhány tudós vagy ifjú esztéta kielégítése. Mivel a széles tömegek világlátása érzelmileg befolyásolható, a propaganda feladata éppen az, hogy pszichológiailag helyesen találja meg e széles tömegek figyelmének felkeltéséhez és ezáltal a szívéhez vezetô utat. "Nagyokosaink" ez iránti meg nem értése csupán azt bizonyítja, hogy renyhén gondolkoznak és tévképzetek áldozatai. Ha azonban valaki megérti a propaganda mesterfogásainak jelentôségét a tömegek megnyerésében, a következô tanulságot is el kell fogadnia: tévedés a propagandának a tudományos továbbképzés sokoldalúságát adnia. A tömeg felvevôképessége nagyon korlátozott, értelme csekély, és éppen ezért nagyon feledékeny. Így tehát minden hathatós propagandának csak néhány pontra kell szorítkoznia, s ezt a néhány pontot, néhány tételt addig kell vezényszavakban ismételgetni, amíg az utolsó is megérti ebbôl a szóból azt, amit akarunk. Mihelyt az ember ezt az alaptételt feláldozza és sokoldalú akar lenni, akkor a hatás elaprózódik, mert a tömeg a nyújtott anyagot sem megérteni, sem megemészteni nem tudja. Ezáltal azonban az eredmény meggyengül, mígnem végül elmarad. Minél többet ölel fel a mondanivaló, annál fontosabb a pszichológiailag helyes taktika megteremtése. Például teljesen hibás volt az ellenséget nevetségessé tenni, mint ahogy azt az osztrák és a német vicclapok mindenekelôtt művelték. Alapjaiban téves, mert az ellenféllel való találkozás a valóságban mindjárt egészen más meggyôzôdésre bírta az egyes embert, és ez a körülmény borzalmasan megbosszulta magát. A német katona az ellenfél ellenállását tapasztalva addigi felvilágosítói részérôl becsapottnak érezte magát, és ahelyett, hogy harci kedve vagy kitartása megerôsödött volna, éppen az ellenkezôje történt: felmondta a szolgálatot. Ezzel szemben az angolok és az amerikaiak háborús propagandája lélektanilag helyes volt. Ôk a németet barbárnak és vandálnak tüntették fel népük elôtt, a katonákat már elôkészítették a háború borzalmaira, és ezzel elejét vették a csalódásnak. Még a legborzalmasabb fegyver is, amit ellenük használtak, csak az addigi felvilágosítás igazolását jelentette számukra, éppen ezért csak megerôsítette kormányzatuk állításainak igazságába vetett hitüket, és ez csak fokozta dühüket és gyűlöletüket az elvetemült ellenséggel szemben. Mert az ellenség fegyvereinek legrettenetesebb hatása is csak a barbár ellenség ismert brutalitását bizonyította, anélkül azonban, hogy egy pillanatra is átgondolták volna saját fegyvereik még borzalmasabb hatását. Az angol katonának sose kellett azt éreznie, hogy otthon elmulasztották volna a felkészítését. Így – sajnos – a német katona járt, olyannyira, hogy a végén már minden figyelmeztetést mint "csalást" vagy "görcsöt" hárított el, egyenes következményeként annak, hogy azt képzelték, minden szamár (vagy "különben" okos ember) képes propaganda kifejtésére, ahelyett, hogy megértették volna, ehhez a legzseniálisabb lélekismerôket kell igénybe venni. Így nyújtott a német háborús propaganda tökéletes példát arra, hogy miként érheti el a "felvilágosító" munka a kitűzött célnak éppen az ellenkezôjét akkor, ha hiányzik belôle a lélektanilag helyes elgondolás. Ezzel szemben nagyon sokat tanulhatott az ellenségtôl az, aki nyitott szemmel és helyes érzékkel dolgozta fel magában a négy és fél éven át ostromló ellenséges propaganda szitokáradatát. Kevéssé értették meg azonban a propagandatevékenység elsô tételét, nevezetesen azt, hogy minden feldolgozandó kérdésben teljesen szubjektív, egyoldalú állásfoglalásra van szükség. Ezen a téren mindjárt a háború kezdetén nagyot vétettek, s az ember joggal kételkedhetett abban, hogy annyi esztelenség vajon tisztán a butaság rovására írható-e. Mit mondana az ember az olyan plakátról, amely egy bizonyos szappan propagálására hivatott, és amelyik még egy másik szappant is jónak minôsít? Az ember csak a fejét rázná. Éppen így vagyunk a politikai reklámokkal is. A propaganda feladata például nem a különbözô jogok mérlegelése, hanem az általa képviselendô egyetlen jog kizárólagos hangsúlyozása. Nem az a feladata, hogy az objektív valóságot feltárja és doktriner ôszinteséggel – amennyiben megfelel neki – a tömeg elé vigye, hanem az, hogy szüntelenül a saját igazságát szolgálja. Például alapjában hibás volt a háborús felelôsség kérdését abból az álláspontból megítélni, hogy nemcsak Németország tehetô felelôssé a katasztrófa bekövetkezéséért, hanem az lett volna a helyes, hogy ezt a bűnt kizárólag az ellenség rovására írják, még akkor is, ha ez nem felelt volna meg úgy a valóságnak, mint ahogy ez valójában volt. Mi lett ennek a félmunkának az eredménye? A nép nagy része nem diplomatákból és államtudósokból, sôt még csak nem is mind józan ítélôképességgel megáldott emberekbôl áll, hanem ingadozó, kétkedésre és bizonytalanságra hajlamos emberekbôl. Abban a pillanatban, amelyben a saját propaganda csak halvány lehetôséget is nyújt a saját igazunkban való kételkedésre, az ellenfélnek már nyert ügye van. A tömeg nem képes megkülönböztetni azt, hogy hol ér véget az ellenfél igazságtalansága, és hol kezdôdik a saját igazságtalanságunk. Ilyen esetben bizonytalan és hitetlenkedô lesz, különösen akkor, ha az ellenfél nem követ el ilyen esztelenséget, hanem a maga részérôl minden bűnt az ellenségre ró. Magától értetôdô dolog hát, hogy végül a saját népünk is inkább hisz az egyöntetű és egységesebb ellenséges propagandának, mint a saját propagandánknak. Különösen olyan népnél lehet errôl szó, mint a német, amely amúgy is mindenáron a tárgyilagosságra törekszik. Mert népünknél mindenki csak azon fáradozik, hogy az ellenséget megkímélje az igazságtalanságtól, még akkor is, ha ez népünket a legsúlyosabb veszélynek teszi ki, még ha létének és államának a vesztét vonja is maga után. Természetesen arra a tömeg nem jön rá, hogy mértékadó helyen ezt nem így gondolják. A nép a maga nagy többségében annyira nôies gondolkodású, hogy sokkal inkább befolyásolják gondolkodásmódját és ténykedését az érzelmi benyomások, mint a hideg értelem. Ezek a benyomások azonban nem komplikáltak, hanem nagyon egyszerűek és egészségesek. Itt nincs sok latolgatásnak helye, hanem csak a végletek pozitívumának vagy negatívumának, szeretetnek vagy gyűlöletnek, jognak vagy jogtalanságnak, igazságnak vagy hazugságnak, és semmi szín alatt sem félig-meddig, így vagy úgy, részben típusú mérlegelésnek. Ezt különösen az angol propaganda értette és alkalmazta igazán zseniális módon. Ott nem volt szó félmegoldásokról, amelyek csak a legkisebb kétséget is hagytak volna. A széles néptömegek érzelmi benyomásainak primitív voltát mi sem jellemzi jobban, mint az a rágalomhadjárat, amely a tömeg e tulajdonságainak ismeretével nemcsak biztosította a morális kitartást még a legnagyobb nehézségek idején is, hanem amely a német népet egyben a háború kitörésének egyedüli okozójának állította be. Olyan hazugság ez, amely csak az elôadásmód feltétlen, szemtelen és egyoldalú megátalkodottságával válhatott alkalmassá arra, hogy az érzelmeknek kiszolgáltatott, mindig szélsôséges beállítottságú néptömegek elhiggyék. Hogy ez a propaganda mennyire hathatós volt, azt legjobban az a tény bizonyította, hogy négy év múltán nemcsak az ellenséget erôsítette meg a kitartásban, hanem még saját népünket is kikezdte. Hogy a mi propagandánknak nem volt ilyen eredménye, azon nem lehet csodálkozni. Már a maga kétértelműségében hordozta a hatástalanság magvát, tartalmánál fogva sem gyakorolhatott a tömegre megfelelô hatást. Csak a mi szellemdús "államférfiaink" gondolhatták azt, hogy ezzel a langyos pacifista mosogatólével az embereket halálmegvetô harcokra lehet bírni. Így ez a propaganda nemcsak céltalan, de káros is volt. Persze, a legzseniálisabb propaganda sem vezet sikerre, ha egy alapvetô elvet nem tartunk állandóan szem elôtt. Propagandánk kevés tényre szorítkozzék, azt a keveset azonban szünet nélkül ismételgesse. Az állhatatosság itt is, mint oly sok esetben, a siker elsô és legfontosabb feltétele. A propagandát sose bízzuk esztétákra vagy blazírt egyénekre: az elôbbiektôl azért ôrizkedjünk félve, mert különben a forma és a kifejezésmód a tömegek helyett legfeljebb irodalmi teadélutánok közönségét fogja vonzani; az utóbbiaktól pedig azért, mert friss érzelmek híján örökösen új tápot fognak keresni érzékeinknek. Ezek az emberek gyorsan megcsömörlenek; a változatosságot óhajtják, és sose lesznek képesek arra, hogy belehelyezkedjenek a kevésbé kiégettek igényrendszerébe, vagy hogy egyáltalán megértsék ôket. Mindig ôk a propaganda, jobban mondva a propaganda tartalmának legfôbb kritikusai, minthogy az számukra túlságosan hagyományosnak, részlegesnek és avultnak tűnik. Mindig újat akarnak, és a változatosságot hajhászva minden olyan hatásos politikai eszköz esküdt ellenségeivé válnak, amely a tömegek megnyerését szolgálja. Mihelyt az ô irányelveikhez igazodik a propaganda tartalma és szervezôdése, el is veszti összefogottságát, és óhatatlanul felmorzsolódik. A propaganda nem azért van, hogy blazírt ficsúroknak változatosságot nyújtson, hanem azért, hogy meggyôzzön, tömegeket gyôzzön meg. A tömegnek azonban nehézkessége miatt idôre van szüksége, hogy valamit meglásson és arra ezerszeres ismételgetés után emlékezzék is. Semmiféle változtatás sem irányulhat arra, hogy megmásítsa a propaganda lényegét, végezetül mindig ugyanazt kell mondania. Jóllehet a vezérmotívumot több oldalról is meg kell világítani, az érvelés végszava mindig ugyanaz legyen, ami a vezérmotívum. A propaganda csak így lehet egységes és összefogott. Csak ez a soha el nem hagyható vonalvezetés és a dolgok mindig állandó, következetes hangsúlyozása eredményez sikert. Akkor azonban csodálkozva állapíthatjuk meg, milyen nagy, szinte felfoghatatlan sikerhez vezetett állhatatosságunk. Hitler legfôbb törekvése a nép széles rétegeinek megnyerése volt, és ennek taktikai követelményeit 14 pontban foglalta össze. Ezek többsége szintén a propaganda világába tartozik, ezért a fentiekhez képest ismétléseket tartalmaz. (Néhány ilyen részt ki is hagytunk.) Új elem viszont a tömegeknek teendô "gazdasági engedmény" követelése, a hatalom megszerzésének meghirdetése, a vezér-elv kimondása és az "egyéni kultusz" támogatása. Ha tehát hazánk jövôjének kedvezô alakulása attól függ, vajon sikerül-e megnyernünk népünk széles rétegeit, akkor mozgalmunknak ezt kell legfôbb és legfontosabb feladatának tekintenie. Pillanatnyi sikerekkel nem szabad megelégednünk, cselekvésünket mindig jövônkre való befolyása szempontjából kell irányítanunk. Már 1919-ben tisztában voltunk azzal, hogy mozgalmunk legfôbb célját a nép hazafias lelkületének felébresztésében kell látnunk. Taktikailag a következô követelményeknek kell megfelelnünk: 1. Nem szabad visszariadnunk a legmesszebb menô szociális áldozattól sem, ha meg akarjuk nyerni a széles tömegeket hazánk újjászületésének eszméje számára. Bármilyen messzemenô gazdasági engedményeket is adunk ma a munkavállalóknak, ezek semmiképpen sem hasonlíthatók az egész nemzet azon nyereségéhez, melyet a nép széles rétegeinek megnyerése jelent hazánk számára. Csak vállalkozóink, a rájuk sajnos igen gyakran jellemzô rövidlátó esztelenség miatt nem képesek felismerni azt, hogy tartós gazdasági fellendülés és megfelelô haszon mindaddig elképzelhetetlen, míg népünk hazafias szolidaritása újra helyre nem áll. Sohasem veszítettük volna el a háborút, ha a német szakszervezetek a háború folyamán a munkásság érdekeit a végsôkig képviselték volna, ha a jutaléksóvár vállalkozókat akár sztrájk révén is kényszerítették volna arra, hogy teljesítsék az általuk képviselt munkásság követeléseit, ha a honvédelem érdekében is olyan fanatikusan nyilatkoztak volna meg német voltuk mellett, és fenntartás nélkül megadták volna hazájuknak azt, ami megilleti. A háború megnyerésének óriási jelentôségével szemben még a legmesszebbmenô gazdasági engedmények is nevetségesek lettek volna. Mozgalmunknak, mely újra vissza akarja vezetni a német munkást a német nép táborába, tisztában kell lennie azzal, hogy semmilyen gazdasági áldozattól sem szabad visszariadnunk, egészen addig, amíg azok hazánk gazdasági létét és függetlenségét nem veszélyeztetik. 2. A tömegek hazafias nevelése csakis az életszínvonal emelésével lehetséges, mert csak így teremthetôk meg azok az elôfeltételek, melyek az egyes embert arra képesítik, hogy kivegye részét a nemzet kulturális javaiból. 3. Tökéletlen eszközökkel, az ún. tárgyilagos álláspont félszeg hangsúlyozásával sohasem valósítható meg a nép nacionalizálása. Erre csak a kíméletlen és egyoldalú fanatizmus, a végcélra irányított határozottság képes. Ez azt jelenti, hogy a mai polgári szellemben, vagyis különbözô megszorításokkal lehetetlen nacionalizálni a népet. Azt csakis a szélsôségekben rejlô vehemenciával lehetséges. Méreg csak ellenméreggel gyôzhetô le, és csak az áporodott polgári szemlélet szerint vezet a középút a mennyek országába. A széles néptömegek nem professzorokból és diplomatákból állnak. Az a kevés absztrakt tudás, amelynek birtokában vannak, az érzelmek világába utalja ôket. Ott keresendô pozitív vagy negatív állásfoglalásuk. Fogékonyságuk csak e kettô valamelyikére terjed ki, a köztük lévô felemásság nem érdekli ôket. Érzelmi viszonyulásuk rendkívüli stabilitást jelent. A nép hite nehezebben rendíthetô meg, mint a tudása, szeretetét, tiszteletét nem a változások határozzák meg, gyűlölete pedig tartósabb ellenszenvénél. A világ nagy változásait sokkal kevésbé a fegyvert birtokló tudás, mint az azt átlelkesítô fanatizmus és a nemritkán elôtte járó hisztériakampány váltotta ki minden idôben. Aki meg akarja nyerni a népet, annak a szívéhez vezetô kaput kell kinyitnia. Ez nem objektivitást, azaz gyengeséget, hanem erôt és akaratot feltételez. 4. A nép lelkét csak akkor sikerül megnyernünk, ha saját célunkért való pozitív küzdelmünkön kívül egyúttal tönkretesszük céljaink ellenségeit is. A nép az ellenfél könyörtelen megtámadásában a küzdelem jogos voltának bizonyítékát, míg az ellenféllel való megalkuvásban a bizonytalanság jelét látja. A tömeg csak alkotórésze a természetnek, s nem képes megérteni azt, ha olyan emberek fognak kezet egymással, kiknek nézetei merôben ellentétesek. Azt kívánja, hogy az erôsebb gyôzedelmeskedjék, és a gyengébb elpusztuljon vagy pedig feltétel nélkül adja meg magát. A tömeg nacionalizálása csak akkor sikerülhet, ha népünk lelkiségéért folytatott pozitív harcunk mellett népünk nemzetközi megrontóit kiirtjuk. 5. [...] Ha meg akarjuk szabadítani a német népet a felfogásával eredetileg nem egyezô mai tulajdonságaitól és rossz oldalaitól, akkor meg kell szabadítanunk ôt e tulajdonságok okozóitól is. A faji probléma és ezzel kapcsolatosan a zsidó kérdés világos felismerése nélkül a német nép többé sohasem lesz képes naggyá lenni. A faji kérdés nemcsak a világtörténelemnek, hanem az emberi kultúrának is a kulcsa. [...] 7. [...] Új mozgalmunk propagandatevékenysége éppen ezért igen egyszerű és világos: tartalma és formája szerint a tömeg ízlésének megfelelôen kell beállítani, helyességének egyetlen zsinórmértéke pedig a siker. Széles tömegeket mozgósító gyűlésen nem az a szónok beszél a legjobban, aki szellemileg a jelen levô intelligenciához áll a legközelebb, hanem az, aki a tömeg szívéhez szól. Az az értelmiségi, aki egy ilyen népgyűlésen a szónok alsóbb néprétegekre gyakorolt látható hatásának ellenére a beszéd szellemi színvonalát kritizálja, gondolkodásának teljes csôdjét, valamint személyének értéktelenségét bizonyítja fiatal mozgalmunk elôtt. A mozgalom csakis arra az értelmiségire számíthat, aki már érti annyira a mozgalom céljait és feladatait, hogy a propagandatevékenységet kizárólag annak sikere, nem pedig saját benyomásai alapján ítéli meg. A propaganda ne csupán a nacionalista érzelmű embereket szólítsa meg, hanem legyen képes arra is, hogy népiségünk ellenségeit – amennyiben a mi vérünkbôl valók – megnyerje. [...] 8. A politikai reformmozgalmak sohasem érhetik el céljukat valamely uralkodó hatalom befolyása és felvilágosító munkája révén, hanem kizárólag a hatalom megszerzése által. A világrengetô eszméknek nemcsak joguk, hanem kötelességük is, hogy biztosítsák önmaguk számára azt az eszközt, mely célkitűzéseik keresztülvitelét lehetôvé teszi. Az ilyen vállalkozás jogos vagy jogtalan voltának egyetlen földi bírája a siker. Siker alatt azonban nem a politikai hatalom puszta megszerzését értjük – ahogy az 1918-ban történt –, hanem annak a nép életére gyakorolt áldásos hatását is. Az államcsíny tehát még nem tekinthetô sikeresnek akkor – mint azt felületes államügyészek gondolják –, ha a forradalmárok az államhatalmat kezükbe kerítették, hanem csak akkor, ha a forradalmi tevékenység alapját képezô szándék megvalósítása a nemzet javát inkább szolgálja, mint az ôt megelôzô kormányforma. Ezt pedig a "német forradalom"-nak nevezett 1918. évi haramialázadásról nem lehet elmondani. Ha a gyakorlati reformok keresztülvitele vezérli a politikai hatalomért küzdô mozgalmat, akkor annak elejétôl fogva éreznie kell, hogy széles tömegek érdekeiért küzd, tehát nem irodalmi kaszinó vagy nyárspolgárok kocsmai asztaltársasága. 9. Az új mozgalom lényegébôl és belsô szervezetébôl adódóan ellensége a parlamentnek, tehát tagadja a vezért mások véleményének végrehajtójává lealacsonyító többségi döntés jogának elvét általában és saját belsô szervezetében egyaránt. A mozgalom az egész vonalon a vezér feltétlen tekintélyének elvét követi, mely ennélfogva a legnagyobb felelôsséggel is jár. Ennek az elvnek gyakorlati következménye a mozgalomra nézve a következô: A szervezet helyi csoportjának elnökét a közvetlen felette álló vezér nevezi ki, és ô a csoport felelôs vezetôje. Minden bizottság az ô alárendeltje, nem pedig megfordítva. Szavazóbizottságok nincsenek, mindössze bizonyos munkakörrel bíró bizottságok vannak. A munkát a felelôs vezetô, az elnök osztja be. Ugyanez az elv érvényesül a magasabb szervezeti egységekben, így a járási, körzeti és kerületi egységekben is. A vezetô mindig kinevezés útján nyeri megbízatását, és korlátlan hatalmat és jogkört kap. Csak az egész párt vezérét választja – az egyesülési jogszabályokra való tekintettel – a közgyűlés. Ô aztán kizárólagos irányítója az egész mozgalomnak. Valamennyi bizottság neki van alárendelve, nem pedig ô a bizottságoknak. Ezzel azonban a felelôsséget is magára vállalja. A mozgalom tagjainak jogában áll ôt az új választás fóruma elôtt felelôsségre vonni és hivatalától megfosztani, ha vétett a mozgalom alapelvei ellen vagy pedig annak érdekeit rosszul képviselte. Az ô helyébe lép az új, tehetségesebb vezér, akinek ugyanolyan nagy a tekintélye és felelôssége. A mozgalom egyik legfôbb feladata, hogy ezt az elvet nemcsak keretein belül, hanem az egész államban vezérelvvé tegye. Aki vezér akar lenni, annak a legnagyobb és feltétlen tekintély mellett a végsô és legsúlyosabb felelôsséget is vállalnia kell. Erre csak egy hôs képes. Az emberiség haladása és kultúrája nem a többség terméke, hanem kizárólag az egyéniség zsenialitásán és tetterején alapszik. Ennek megfelelôen a mozgalom antiparlamentáris, részvétele a parlamentáris intézményekben csak azok szétzúzását célozhatja: egy olyan formáció kiküszöbölését, amelyben az emberiség hanyatlásának egyik legszembetűnôbb jelét látjuk. [...] 12. A mozgalom jövôje híveinek a türelmetlenségig fokozott, az eszme kizárólagos helyességét hirdetô és a hasonló mozgalmakkal szemben érvényre jutó fanatizmusától függ. Tévedés lenne azt hinni, hogy a mozgalom megerôsödik, ha más, hasonló célú mozgalommal egyesül. Az ilyen növekedés természetesen növeli látszólagos nagyságát és a felületes szemlélô szemében hatalmát is, ténylegesen azonban ezzel a késôbb mindinkább érvényre jutó gyengeségének magvát veti el. Bármennyire is hangoztatják, kizárt dolog, hogy két mozgalom azonos értékű legyen, különben nem lenne két mozgalom, hanem csak egy. Bármilyen jelentéktelen legyen is ez a különbség, a tény az, hogy megvan, még akkor is, ha csak a vezetôk különbözô képességében rejlik. A természetes fejlôdésnek azonban nem az a törvénye, hogy két különbözô alakulat egyesüljön, hanem, hogy az erôsebb gyôzzön, és erejét eme küzdelem folytán fokozza. Két hasonló politikai pártszervezet egyesülése pillanatnyi elônnyel járhat ugyan, az ily módon nyert elôny azonban késôbb belsô gyengeségének lehet okozója. A mozgalom nagyságát kizárólag belsô erejének szabad fejlôdése és az összes vetélytársán aratott gyôzelméig állandóan fokozódó ereje biztosítja. Sôt, joggal állíthatjuk azt, hogy ereje és ebbôl eredô létjogosultsága csak addig nô, míg léte elôfeltételeinek a küzdelem elveit tekinti, és abban a pillanatban túllépi erejének legnagyobb fokát, melyben a végsô gyôzelem az ô oldalára szegôdik. Egy mozgalom számára csak hasznos, ha olyan gyôzelemért küzd, amely nem egykönnyen érhetô el, hanem úgy, hogy a feltétlen türelmetlenség harcos kitartássá változva növeli a mozgalom erejét. Azok a mozgalmak, amelyek hasonló képzôdmények összenövésének, kompromisszumának köszönhetik létüket, az üvegházi növényekre hasonlítanak. Azok is magasra szöknek, ám hiányzik belôlük az erô, hogy a viharokkal és az évszázadokkal dacoljanak. Egy nagy eszmét megtestesítô hatalmas szervezet nagysága az egész világon abban a vallásos fanatizmusban rejlik, mely jogosságának tudatában másokkal szemben türelmet nem ismerô módon jut érvényre. Ha maga az eszme helyes, és ennek tudatában küzd létjogosultságáért, akkor legyôzhetetlen lesz, és az üldözés csak erôsíteni fogja. A kereszténység nagysága sem abban állt, hogy az antik világ hasonló bölcseleti irányzataival megegyezésre törekedett, hanem saját tanának fanatikus hirdetésében és érvényesítésében. [...] 13. A mozgalomnak eleve úgy kell nevelnie híveit, hogy a küzdelmet ne vegyék félvállról, hanem azt mozgalmuk vívmányának tekintsék. Ellenfeleiktôl nem szabad félniük, s tudniuk kell azt, hogy feltétlen szükségük van ezekre az ellenfelekre. Aki reggel kézbe veszi a zsidó újságokat, és nem talál bennük magáról rágalmakat, az nem töltötte hasznosan az elôzô napot; mert ellenkezô esetben üldöznék, gyaláznák, rágalmaznák, szidalmaznák, piszkolnák a zsidók. És csak az érezheti igazán át ennek a fajnak, népünk és minden árja halálos ellenségének a harcát ellenünk, aki a leghatékonyabban szembeszáll velük, és magára vonja a rágalmaikat. Nem tisztességes német és nem igaz nemzetiszocialista az, akit a zsidó újságok nem szidnak és átkoznak. [...] A mozgalom híveinek és tágabb értelemben az egész népnek a figyelmét fel kell hívnunk arra, hogy a zsidó újságok mindig hazudnak, és hogyha véletlenül igazat is mondanak, azt csak azért teszik, hogy azzal valami nagyobbfajta hazugságot leplezzenek. Az a legjobb barátunk, akit leginkább ócsárolnak, és az áll hozzánk a legközelebb, akit halálos gyűlöletükkel sújtanak. Ha ezek az elvek híveink húsává és vérévé válnak, mozgalmunk rendíthetetlenné és legyôzhetetlenné válik. 14. Mozgalmunknak mindenképpen támogatnia kell az egyéni kultuszt; sohasem szabad elfelejteni azt, hogy a személyi értékben rejlik minden emberi érték, hogy minden gondolat és minden teljesítmény az egyes ember alkotóerejének terméke, és hogy a nagyság csodálata nem csupán a hálának, hanem annak a kötelességnek a jele is, amely a hála kinyilvánítója köré fonódik. Az egyéniség pótolhatatlan, különösen akkor, ha nem a gépies, hanem a kultúraalkotó elemet képviseli. Amilyen kevéssé pótolható a hírneves művész, és félbehagyott munkáját más ember be nem fejezheti, éppen olyan kevéssé lehet pótolni a nagy költôt és filozófust, a nagy államférfiút vagy hadvezért. Tevékenységük ugyanis a művészet szférájába tartozik, nem mechanikus nevelés eredménye, hanem isteni adottságként veleszületett. A világ legnagyobb forradalmai és vívmányai, legkiválóbb kulturális teljesítményei, halhatatlan alkotásai az államművészet stb. terén örökre elválaszthatatlanul egy-egy nagy ember nevéhez fűzôdnek. Ha nem hódolunk a nagy egyéniségek szellemének, akkor kivész belôlünk ama roppant nagy erô, mely a zseniális emberekbôl árad. Ezzel a zsidó van a legjobban tisztában. Ô gondoskodik leginkább arról, hogy fajtájának kimagasló egyéniségeit, kiknek nagysága rendszerint az emberiségnek és a kultúrának feldúlásában rejlik, istenítsék. Csak más népek nagy szellemeinek tiszteletét igyekszik emberhez nem méltó "személyi kultusznak" bélyegezni. Fordította: Liszkay Zoltán